Pedagógiai és módszertani

tanácsadó

Nem győzhet a sötétség a fény felett – XII. Piusz pápa karácsonyi üzenete

Hetvenöt éve hangzott el XII. Piusz háborúellenes üzenete. Egy vérzivataros időszakban, 1942-ben, éppen hetvenöt évvel ezelőtt hangzott el XII. Piusz karácsonyi beszéde, amely pápaságának egyik legfontosabb dokumentuma volt, ugyanakkor mindmáig viták forrása. Történészek arra keresik a választ: mondhatott volna-e többet? Elítélhette volna-e nyíltabban a nácik rémtetteit? A beszéd a huszadik század egyik legellentmondásosabb pápájának gondolkodásáról is sokat elárul.

Az egyházfők közvetlenül karácsony előtt üzenetet intéznek a bíborosokhoz. XII. Piusz számára különösen fontos fórumok voltak rádióüzenetei. Mondhatni haladt a korral, hiszen a Szentszék rádiója 1931-ben kezdte meg működését, így a pápa kihasználta az akkori kor egyik legfontosabb és leggyorsabb kommunikációs eszközét.

Pápák diktatúrák árnyékában

Két egyházfő szolgált a náci rémuralom alatt: XI. Piusz (1922–1939) és XII. Piusz (1939–1958).
XI. Piusz népszerű személyiség volt, aki szakítani kívánt sok régi tradícióval, például a Szent Péter-bazilika külső erkélyéről osztotta az Urbi et orbi áldást. Nagyra becsülték őt már egyházfővé választása előtt. Milánóban csak öt hónapig szolgált püspökként, ám már ez alatt az idő alatt is belopta magát a hívek szívébe. Rendkívüli intelligenciája révén a világ megannyi pontján elismeréssel beszéltek róla. Pápasága idején igyekezett növelni az egyház tekintélyét a világban, kiterjedt diplomáciai tevékenységet folytatott: 1922 és 1935 között tizenegy konkordátumot és három szerződést kötött különböző államokkal. Pápaságának legemlékezetesebb politikai műve a kiegyezés az olasz királysággal, amely titkos tárgyalások révén valósult meg. A történészek egyetértenek abban, hogy a Lateráni Egyezmény XI. Piusz műve volt: az 1929. február 11-én szentesített egyezmény ugyan az egyházi állam végét jelentette, ám lehetővé tette, hogy a Vatikán Rómán belül maradhasson. Programja alapelveit az 1922-es Ubi arcano, illetve az 1925-ös Quas primas enciklikájában fogalmazta meg. Ezekben a műveiben feltételezi „az egyháznak a világi hatalomtól való teljes szabadságát és függetlenségét isteni küldetése gyakorlásában”.

XI. Piusz, ahogy egyre több hír érkezett a Vatikánba a németek és Sztálin rémtetteiről, mind keményebb álláspontot képviselt a nácizmus és kommunizmus ellen. Még 1933-ban konkordátumot kötött a németekkel abban a reményben, hogy így sikerül megóvnia a keresztényeket az üldöztetéstől. Hitler azonban nem tartotta magát ehhez. A pápa 1933–1936 között többször is tiltakozott emiatt a Harmadik Birodalomnál. Az olasz fasiszta vezetés ellen is felemelte szavát. Három enciklikát is kiadott a szélsőségesek ellen. Az olasz fasiszták ellen 1931-ben írta „Non abbiamo bisogno” kezdetű enciklikáját, 1937-ben jelent meg a kommunizmust elítélő Divini redemptorist, ugyanebben az évben pedig a nácizmus ellen írta „Mit brennender Sorge” című munkáját. Kikelt azokkal szemben, akik a faji felsőbbségben hisznek. Egy évvel később aztán Hitler bevonult Ausztriába, amit Theodor Innitzer osztrák bíboros is üdvözölt: az egyházfő ekkor Rómába rendelte, és korábbi nyilatkozata visszavonására kényszerítette az osztrák egyházi méltóságot.
Az igazi belső ellenállás azonban akkor bontakozott ki, amikor Pius 1938-ban tanácsadói helyett John LaFarge amerikai jezsuitával dolgoztatott ki egy a rasszizmust és antiszemitizmust elítélő nyilatkozatot. Pápai utasításra LaFarge és két kollégája ekkor titokban előkészítették a Humani Generis Unitas című enciklikát, amelyet 1938. szeptember 20-án adtak át Wladimir Ledochowskinak, a római jezsuiták vezetőjének.

Bár az enciklika megőrizte a katolikus tanítások egyes elemeit, a pápaság történetében korábban sosem látott hangnemben kelt ki az antiszemitizmus ellen. Mindez azonban túl erős volt a konzervatív vezetés egyes tagjai számára, így a dokumentum sosem jutott el a pápához, aki hiába kérte, sosem kapta meg azt. Hogy XI. Piusz valóban az a pápa lett volna, aki Hitlerrel is szembeszállt volna, nem derülhetett ki, 1939. február 10-én meghalt.  

Eugenio Pacellit 1939. március 2-án, a konklávé harmadik ülésének végén választották meg egyházfőnek, fél évvel a világháború kitörése előtt. Azért rá esett a Bíborosi Kollégium tagjainak választása, hogy fenntartsák a folyamatosságot, és folytatódjék XI. Piusz egyházpolitikája. Nem véletlen tehát, hogy Pacelli a Piusz nevet választotta. Az új pápát üdvözölte az Egyesült Államok és Nagy-Britannia, bírálta viszont Németország, mert Pacellit a nemzetiszocialisták kritikusának tartották.

Pacelli régi római főnemesi családból származott, és pápaként is arisztokratikus stílusban kormányozott. Már 1901-től hivatalnokként dolgozott a Kúrián, 1917-től müncheni, 1920-tól pedig berlini nunciusként szolgált. A német fővárosból küldött üzeneteiből az derült ki, hogy komoly veszélyt látott Hitler és nemzetiszocialista pártja felemelkedésében. Fenyegető ellenfélként tekintett azonban nemcsak rá, hanem mentorára, Erich Ludendorffra is, aki az első világháborúban a német hadsereg vezérkari főnöke volt. Ludendorff ugyanis azt állította, hogy a Vatikán Franciaországgal rokonszenvez, és ezzel „hátrányos helyzetbe hozza Németországot”. Pacelli visszautasította az abszurd vádakat. A Szentszéknek írott üzenetében a nemzetiszocializmust „a jelenkor talán legsúlyosabb eretnekségének” nevezte. Az irányzattal szembeni ellenszenvét váltotta ki az is, hogy előzőleg sikerült megállapodnia Poroszországgal és Badennal az egyházi finanszírozás kérdésében, ám a helyi tartományi gyűlésekben Hitler pártja, az NSDAP rendszeresen a mini-konkordátum ellen szavazott. Pacelli a nemzetiszocializmust nem sokkal Hitler 1923-as puccskísérlete után katolikusellenes mozgalomnak minősítette.

Eugenio Pacellit 1929-ben kreálták bíborossá, majd 1930-ban államtitkári rangra emelték. Tapasztalt diplomataként sokat foglalkozott külpolitikával. Összesen ötvenötször tiltakozott pápává választásáig a nácik politikája ellen.

Értesülések a rémtettekről

A Vatikánban azonban jobban tartottak a kommunistáktól, mint a nemzetiszocialistáktól. XI. Piusz pápa 1932-ben még Hitler kancellárrá választása mellett foglalt állást egy a Katolikus Centrumpártnak írott levelében. Pacelli állítólag maga is támogatta a Szentszék és Hitler pártjának szorosabb együttműködését. Aztán 1933-ban – mint említettük – az egyházfő konkordátumot írt alá a német kormánnyal. A dokumentumot egyes történészek úgy értékelik, hogy azzal hozzájárult Hitler rezsimjének nemzetközi elismeréséhez. A konkordátumot július 20-án szentesítették. Akkor, amikor Hitler már több rémtettet hajtott végre, egyebek mellett létrehozta a dachaui koncentrációs tábort, július 14-én pedig betiltotta az NSDAP-n kívüli összes politikai tömörülést.

XII. Piusz bizonytalan személyiség volt, aki – okkal vagy ok nélkül – félt bizonyos döntéseinek következményeitől. Hitler például egy visszaemlékezésében ezt írta: „ő volt az egyedüli, aki sosem engedelmeskedett nekem”.

Amint Hubert Wolf és Klaus Ubterburger a Münsteri Egyetem Katolikus Teológiai Karának folyóiratában megjelent – a Mérleg által 2010-ben közölt – XII. Piusz és a zsidók című cikkében (2009/4. szám) azt írta, hogy Pacelli államtitkárt 1933. április 1-jén Cesare Orsenigo berlini nuncius értesítette először a német kormányzat antiszemita túlkapásairól. Pacelli arra kérte, fontolja meg, milyen választ lehetne adni az antiszemita túlkapásokra. „Jöhetnek napok, amikor fontos lesz, hogy elmondhassuk: történt valami ez ügyben” – jegyezte fel, miután megbeszélte a kérdést a pápával. A nuncius azonban már nem tartotta időszerűnek a beavatkozást: időközben ugyanis a közalkalmazotti státus helyreállításáról intézkedő április 7-i törvény nyomán az antiszemitizmusról is jogszabályt hoztak, és a vatikáni diplomata úgy vélte, nem lenne bölcs döntés szembemenni a fennálló hatalommal. Ezt a véleményét Pacelli nem is vonta kétségbe. Azért sem, mert a Vatikánban, bizonyára nem alaptalanul, attól tartottak: ha túlságosan kiállnának a zsidók mellett, akkor az állam célkeresztjébe a katolikus hívők kerülhetnek. Orsenigo egyébként arra sem volt hajlandó, hogy katolikus magániskolákba fogadja be az állami iskolákból kizárt zsidó diákokat, pedig 1933 tavaszán sorra érkeztek üldözött zsidók segélykérései az államtitkárságra.

A birodalmi konkordátumot kölcsönösen megerősítő okmányok átadásakor Pacelli, Adolf Bertram hildesheimi, majd breslaui bíboros ösztönzésére tiltakozott, de nem a zsidók elleni törvények, hanem az ellen, hogy azokat a zsidó származású papokra is vonatkoztassák.

Orsenigo nuncius az 1935-ös nürnbergi Birodalmi Pártgyűlésről és az 1935. szeptember 15-én elfogadott nürnbergi törvényekről is beszámolt. Felismerte, hogy ezek a zsidók teljes jogfosztásához vezethetnek, és hogy a bolsevizmus veszedelmére való hivatkozás csak ürügy. A Vatikán azonban nem reagált hivatalosan, de a német püspöki kar sem. A Kristályéjszaka (1938. november 9.), a központilag megszervezett zsidóellenes erőszakhullám után Orsenigo arról értesítette Pacellit: szó sem volt népharagról, hanem a kormány támadása áll a háttérben. A Szentszék azonban hallgatott, alighanem ismét attól félt, hogy a nácik ezután a katolikusok ellen is pogromokat indíthatnak. A Szentszék ezért nem szakított a német rezsimmel, ehelyett karitatív segítségnyújtással próbálkozott. XI. Piusz 1938-ban és 1939-ben felszólította a szabad világban működő nunciusait, próbálják meg rávenni a mindenkori kormányt a németországi zsidók befogadására. Tény az is, hogy Pacelli eközben egyre jobban eltávolodott a nácizmus ellen egyre keményebben fellépni kívánó XI. Piusztól.

Eugenio Pacelli sokkal óvatosabb volt elődjénél, de talán túlzott visszafogottságát magyarázhatja az is, hogy kedvelte a német népet. Mivel nunciusként jól ismerte a berlini viszonyokat, a Kúriában is németekkel vetette körül magát, ezért „német pápának” is nevezték, de nem a berlini politikával, hanem az ország polgáraival rokonszenvezett.

Bár XII. Piusznak – a főpapok elképzelései szerint – a folyamatosság pápájának kellett volna lennie, külpolitikája eltért a nagy elődétől. Ő ugyanis nem a Hitler-rezsimmel való szakítást választotta, hanem visszatért a párbeszéd politikájához. A konklávén például nem is ejtett szót a zsidókérdésről a német és osztrák bíborosokkal folytatott megbeszélésein.

XII. Piusz meghirdette a „pártatlanság” külpolitikáját, ezt azonban egy nem túl szerencsés időben, a második világháború előtt néhány hónappal tette. Mi indokolhatta ezt? A szeme előtt lebegett VI. Benedek 1917-es, kudarcba fulladt békekezdeményezése, ezért úgy vélte, távol kell tartania magát az eseményektől, pártatlannak kell maradnia. Meglátása szerint a pápa hivatala is pártatlanságot követel meg a mindenkori egyházfőtől. Ez későbbi retorikáját is meghatározta, hiszen konkrétumok említése nélkül beszélt a második világháború szörnyűségeiről.

Megválasztását követő első megnyilatkozásában a békéért imádkozott. Két hét sem telt el pápaságából, amikor Németország lerohanta Csehszlovákiát. Nem sokkal később az olaszok Albániát foglalták el. Sokan az egyházfő reakcióját várták már csak azért is, mert pápai jelmondata „Opus iustitiae pax” (A béke az igazságosság gyümölcse) volt, címerében pedig a galamb is a békét jelképezte. A megbékélésért mondott beszédet 1939 húsvét vasárnapján a Szent Péter-bazilikában. Ezt több más, hasonló tartalmú megnyilatkozása követte: 1939. augusztus 24-én rádióbeszédében aztán drámai erővel figyelmeztette a hatalmon lévőket, hogy „semmi sem vész el a békével; de a háborúval minden megsemmisül”.

A második világháború kitörése után igazolva érezte magát mind erkölcsi, mind eszmei tekintetben. Úgy vélte, mindegyik fél hibás a világégésért, az egyes országok rossz politikája vezetett el idáig. Az 1939-es német-lengyel konfliktus idején ő is tett kísérleteket annak diplomáciai rendezésére. Május 3-án a nagyhatalmaknak jegyzékben tett javaslatot nemzetközi konferencia összehívására, ám Hitler és Mussolini elvetették azt. Ezt követően engedményekre próbálta meg rávenni Varsót, így arra, hogy Gdanskot (németül Danzig) adja át a németeknek.

A cikk teljes egészében elolvasható a Pedagógiai és Módszertani Tanácsadó decemberi számában.

2017-12-20Rónay TamásEgyháztörténet

cikk