Tanfelügyelet egykor

A tanfelügyeleti rendszer nem új keletű a hazai közoktatásban. Az állam a kezdetektől fogva igyekezett valamiféle kontrollt gyakorolni az oktatás felett, kezdetben természetesen még csak szórványosan, majd rendeletekkel, finanszírozással, oktatáspolitikai stratégia kialakításával.

Az első mérvadó szabályozás Mária Terézia Ratio Educationis című közoktatási rendelkezéseiben bukkant fel, amely letette a mai modern oktatásszabályozás és a tanfelügyeleti rendszer alapjait is. A 18. és 19. századi Habsburg-fennhatóságot követőn Hóman Bálint volt az a meghatározó miniszter, aki az oktatás reformja keretében változásokat hajtott végre a felügyeleti rendszeren, központosította és hierarchikus rendszerbe szervezte azt. Magyarországon országosan összesen nyolc tankerületi főigazgatóságot alakított ki, amelynek irányítása és ellenőrzése alá került valamennyi közoktatási intézménytípus. Ezzel egyidejűleg ésszerűsítette és egyszerűsítette az állami felügyeletet, amely iskolatípusonként más-más kézben volt. Az állami felügyeletet megtestesítő tanfelügyelők tevékenységét központilag egységesített irányelvekkel, útmutatókkal és továbbképzésekkel irányították.

Az ötvenes években a felügyeleti rendszer tevékenységét leginkább politikai célok határozták meg. A felügyelők nemcsak szakmai emberek voltak, hanem akik ezt főtevékenységként végezték, és nem gyakorló pedagógusként. Az oktatáspolitika hatósági-igazgatási eszközökkel igyekezett ideológia alapon és közvetlenül irányítani az iskolákban folyó pedagógiai munkát, autoriter irányítói stílusban.

Az ötvenes éveket követően a politikai enyhülés az addiginál nagyobb szakmai autonómiát engedett meg az intézményeknek. Az 1961-es oktatási törvény új normatív szabályozása a szakfelügyelet keretében korábban nem ellenőrzött területeket (például nevelési terv) is kontrollált.

A 70-es években, amikorra a szakmunkásképző országos hálózata központi irányítás és elosztás alapján képezte a tervgazdaság számára a szakembereket, a szakfelügyelők továbbra is a tanácsok felügyelete és irányítása alatt működtek. Feladatkörük azonban bővült, amelyet a 150/1972-es felügyeleti utasítás szabályozott. Az időszakra továbbra is jellemző a kettősség, azaz a tanácsadás és a pedagógusok hatósági ellenőrzése.

Az oktatásról szóló 1985. évi I. törvény már enyhítette az államhatalom közvetlen irányító szerepét az oktatásban, és nagyobb önállóságot, szabadságot és döntési jogkört biztosított az intézményeknek és fenntartóiknak minden területen. Ettől kezdve nem létezett kötelező tanfelügyeleti rendszer, a fenntartók nem is igazán vették igénybe.

Sajnos ez az időszak egybeesett a 90-es évek elején bekövetkező gazdasági visszaeséssel, amely a szakmunkásképzőkre is rányomta a bélyegét, a szakmai munkát segítő szakfelügyelet segítő kezének elengedésével egyidejűleg.

Az 1986-ban megszüntetett szakfelügyeleti rendszert a pártállami oktatáspolitika által ellenőrzött szakemberek működtették, bizonyos ideológiai kontrollal. A nem kötelező tanfelügyelet szaktanácsadói hálózat jelleggel egészen 1993-ig működött, de már előre vetítve a következő két évtized működését. A korábbi rendszerben inkább a kritika volt a meghatározó, nem pedig a szakmai támogatás.

Tekintettel arra is, hogy az intézményeknek nem volt kötelező a szaktanácsadók igénybevétele munkájuk ellenőrzésére, támogatására, ezért csak ritkán vették igénybe a szolgálataikat. Jellemzően dokumentumalapú ellenőrzés volt korábban, amely megtekintette az órarendet, az éves munkatervet, a tanmenetet és a tanév végi szakmai beszámolót. Ezért is végezte a pedagógiai-szakmai ellenőrzést minden fenntartó másként, valahol csak az intézmény pénzügyi és személyi ellenőrzése történt meg, máshol csak a pedagógiai tárgyú dokumentumok vizsgálata.

Az 1986 előtt működő felügyelet hatósági jogkörrel rendelkezett, így eljárást kezdeményezhetett az intézményben, vagy eljárás lefolytatására kérhette a fenntartót a hiányosságok megszüntetése érdekében. Ez azt mutatja, hogy az akkori rendszer a jelenlegi törvényességi-hatósági ellenőrzés és a szakmai-pedagógiai ellenőrzés sajátos keverékét testesítette meg. A szakképző intézmények esetén az ideológiai elvárások mellett a tervutasításon alapuló gazdasági érdekeket is érvényesíteni kellett. Ez azt jelentette, hogy a mai szakmaszerkezeti döntés pártállami elődjeként központilag határozták meg, hogy mely szakmunkásképzőben milyen szakmákban, hány tanulót kell képezni. (Nem beiskolázni, hanem kiképezni, hiszen az egyes, főleg ipari ágazatoknak meghatározott hegesztőre, olvasztárra, ácsra, kőművesre, hőkezelőre és villanyszerelőre volt szüksége.) Mindez a tanfelügyelet során természetesen másként jelent meg egy óvoda, egy általános iskola, egy gimnázium és a szakmunkásképző esetén.