„Jókedvű szavak” írója – Tersánszky Józsi Jenő emlékezete

Ötven éve eltávozott

Családi legendáriumunk  másképp őrzi emlékezetét: édesapám gyakran emlegette, ahogy a meglehetősen magas termetű férfiú „Szervusz, kedves rokon!” felkiáltással vezényelte be egy kétes budai borkimérésbe, ahol mindkettejükben egyre hevesebbé vált a rokoni érzés. (A családi kapcsolat egyébként valóságos: dédnagyanyánk Terstyánszky-lány volt, az olimpiai bajnok vívó Terstyánszky Ödön testvére, és ők álltak távoli rokonságban az íróval.) Tersánszky nem az előkelő írótársaságok közegét kedvelte, inkább a város lecsúszott alakjai között mozgott otthonosan. Novellái és regényei is ezt a réteget jelenítik meg, együttérzéssel, ugyanakkor vitathatatlan iróniával.

Életműve

Nagybányán született 1882-ben, ahol néhány évvel később alakult meg a híres festőiskola. Bár Tersánszkyt nem érdekelte a tanulás, és apja ivászatokban bővelkedő életmódja miatt családja sem tudta különösebben támogatni, a művészet mégis megragadta. A környék utcagyerekeivel vad kalandokban és kártyacsatákban részt vevő kamaszfiú rengeteget olvasott, és mélyen hatottak rá a nagybányai festők. Körükben ismerte meg a modern képzőművészetet és az új szellemi irányzatokat. A festészet iránti érdeklődése később is megmaradt. A Nyugatban is jelentek meg képzőművészeti tanulmányai, és írásaiban is kivételes szerepet kaptak a különleges színek és festői képek, amelyek az irodalomban szokatlan alakok világának háttérrajzaként jelentek meg.

Tersánszkyt vonzotta a különleges. Életvitele sem illett a polgári világrendbe. Noha nagy munkabírású író volt, és sokat dolgozott, az így szerzett jövedelmet rosszhírű kocsmákban, kültelki lebujokban, nők után futva, vagy éppen találmányainak megvalósítására herdálta el. Irodalmi anyagát ugyanakkor így szerezte. Behatóan ismerte meg a züllött életű réteg sajátos alakjait, akiket a polgári értékrend elítélt vagy törvényen kívül helyezett, ő viszont velük, a kitaszítottakkal érzett együtt. Megérezte, hogy az ő erkölcsi rendjük tisztább és őszintébb, novelláiban és regényeiben pedig ezt a kettősséget rajzolta meg kivételesen felidéző erejű stílusával.

Mindig hangsúlyozta, hogy az ő forrása és terepe a valódi élet, nem az irodalom. Közelről ismerte meg későbbi szereplőit, így pontosan tudta érzékeltetni sajátos beszédmódjukat, párbeszédeiket, indítékaikat. Nem lelki mélységeket, folyamatokat ábrázolt, mint sok nyugatos kortársa, hanem figuráinak tetteit és dialógusait jelenítette meg hitelesen, realista pontossággal. Így alakította ki sajátos világát, amelyben természetes az életben és felszínen maradással együtt járó emberi gyarlóság, mégis tisztán, álszentségektől mentesen jelenik meg az erkölcsi rend. Mindezt színezi humora és iróniája, amely írásainak vitathatatlan derűjét alapozza meg.

Kakuk Marci

Legismertebb és legnépszerűbb regényalakja Kakuk Marci. Az olvasók hamar megszerették a csavaros észjárású, magát legfurcsább helyzetekben is feltaláló csavargót, aki „úgy él egyik napról a másikra, mint a piac verebei”. Pénzkereseti lehetőségeket kerget, majd a megszerzett szerény fizetséget pillanatok alatt elveri. Társadalmon kívüli alak, aki kedvességével, életösztönével és a saját világában megnyilatkozó romlatlanságával mégis tisztán győzi le sorsa nehézségeit. Tersánszky szerint „ha csavargó is, nem annyira züllött alja egyén. Sem nem tolvaj, még csak nem is iszákos túlságosan, sőt még azt sem lehet ráfogni, hogy dologkerülő. Sohsem romlottabb a Kakuk Marci szíve a másokénál! Csak valahogy, mintha eleve csavargónak lett volna rendelve a Magasságoktól.” Újra meg újra belekeveredik valamibe, vissza-visszacsúszik kiinduló helyzeteibe, de az olvasó érzi, hogy esendősége és derűje emberi lehetőségeket és reményeket sugall. Nem rosszabb környezeténél, ahol a lopást és csalást gazdagság vagy törvények mögé bújva szentesítik. Józan eszével, egyszerűségével és természetes jószándékával föléjük emelkedik, és igazát nagyon is hétköznapi, mégis rendkívül színes beszédmódja, mesélő kedve hitelesíti. Az olvasó természetes vonzalommal áll mellé. Nem véletlen, hogy nagy igény mutatkozott ezekre a regényekre, sokan biztatták Tersánszkyt új folytatások megírására, és a húszas évektől Kakuk Marci valóban végigkísérte írói pályáját.

Édes Anna-párhuzam

Más művei is azt sugallják, hogy a tiszta erkölcsiség a szegények és kitaszítottak világában inkább tetten érhető. Kisebb-nagyobb vétkeik között fel-felfénylik jószándékuk, őszinte segíteni akarásuk és életkedvük, amelyek segítségével gyakran a polgári értékrend szerint élők fölé magasodnak. Nem idealizált alakok, mégis rokonszenvezünk velük. Jó példa erre A Figuráék szolgálója  című novella, amelyet diákjainknak is megmutathatunk például Kosztolányi Édes Annájához kapcsolva. Az elbeszélés hőse ugyanis cselédlány.

„Figuráék” kisvárosi kispolgárok, semmivel nem tűnnek ki, senkit nem is érdekelnek. „Egészen maguknak éltek.” „Egyáltalán nagyon sokat unatkoztak. Semmi, de semmi nem történt életükben.” A városiak a valódi nevüket nem is ismerik, csak ezen a gúnynéven emlegetik őket. Gyengeségüket jelzi, hogy „mind a kettő apró és csenevész.” Figura paraszti családban nőtt fel, de „korcs” ikergyereknek tartották, „cinege dongái” voltak, a nehéz munkát nem bírta, és iskolába adták. Így lett „nadrágos, városi egyén”, anyagkezelő egy gyárban. Felesége állástalan óvónőként napjai nagy részében unatkozott. Igénytelenül, érdeklődés nélkül éltek, gyermekük sem volt. „Vérszegény életükbe” csak Károly, Figuráné öccse hozott olykor némi nyugtalanságot: ha megjelent a „lókötő”, „korhely fráter”, biztosan kizsarolt tőlük valamit, de mindig úgy kért, mintha valójában ő adna. „Kész szélhámos volt. Szegény Figuráék soha nem válthattak vele három szót úgy, hogy vagy pénzzel, vagy egyébbel meg ne vágja őket”. Azt is elhiteti velük, hogy ő szerzett állást Figuránénak a városi óvodánál.

Az új állás miatt dönt úgy a házaspár, hogy szolgálót fogadnak. A korban megszokott volt cselédet tartani, de ők, az unatkozó kispolgárok aligha szorultak rá. Nem csoda, ha a változás „izgalmak, aggályok és megbeszélések” sorát hozta életükben. Végül mégis felfogadtak egy dolgos falusi lányt, akit a bejárónő ajánlott nekik.

A lány, aki az egész történet folyamán névtelen marad, mindenben ellentétük. „Akkora tenyeres-talpas hajadon volt, hogy körülbelül kitellett volna belőle kétakkora pár, mint Figuráék. A hangja is olyan vastag volt, mint egy férfié, kevéssé rekedtes és erélyes zengzetű.” Mindemellett eget rengetően horkol. Nagy mérete és férfiassága nemcsak ellenpontozza a pár jelentéktelenségét, hanem különbségüket is érzékelteti. A lány – velük szemben – ügyes, mindent elintéz a házban, olyan dolgokat is, amelyekkel nem kellene foglalkoznia. Fát vág, kenyeret süt, megjavítja a zsindelyt a tetőn, bevakolja a házat, és javasolja, hogy állatokat tartsanak, így ne vesszen kárba a hulladék. Figuráék olyannyira meg is vannak elégedve vele, hogy engedményeket tesznek neki a kezdeti szabályokból, egyre közelednek hozzá, beszélgetésbe elegyednek vele, az asszony felolvas neki az éppen forgatott regényből, sőt, a lány jegyesének megjelenésétől kezdve a két pár együtt kártyázik. Figuráék ugyan aggódnak, nehogy csorbát szenvedjen úri tekintélyük, többször tesznek egymásnak szemrehányást, hogy a másik túl engedékeny, de láthatólag mindketten élvezik az új helyzetet. Észrevétlenül társaságuk adódott végre, és bár helyzetük különböző, nyilvánvalóan ugyanolyan egyszerű emberek, mint a lány és vőlegénye. „Háziúr, nem háziúr, Figurán győzött az unalom. Isten neki! Leereszkedő nevetéssel beült a partiba.”

Ez a leereszkedés mindvégig jellemzi viselkedésüket. A novella ironikusan ábrázolja, ahogy a kisember érezteti hatalmát. (Az olvasó szeme előtt a Hyppolit, a lakáj feltörekvő Schneider házaspárja jelenik meg, amely fővárosi példája ugyanennek a más társadalmi réteghez tartozni akaró, látszatra ügyelő buzgalomnak.) Mulatságos megjegyzések érzékeltetik Figuráék fensőbbséget bizonyító igyekezetét. Lenyűgözi őket, „amilyen alázatosan csókolt kezet” a lány, de kissé zavarba is jönnek. Az asszony szeretne „elpletykázni” a cseléddel, de „nem akarta lejáratni úri tekintélyét”. Érdeklődésére megmutatja, milyen regényt olvas, amelynek címét nevetséges franciasággal ejti, mégis boldog, „mekkora műveltségi fölényben van ily gyermeki egyszerűségen”, sőt „viszkető vágyat” érez, hogy „tovább menjen az oktatásában”. Amikor kártyázni kezdenek a jegyespárral, bűntudatot éreznek, és tartanak attól, hogy „tekintélyük szenvedhet miatta”, ám a lány és vőlegénye olyan „tisztelettudó maradt hozzájuk, hogy külön csiklandós élvezet volt a leereszkedésük a társaságukba”.

Hamarosan kiderül azonban, morálisan mennyire fölöttük áll a lány. Ismét megérkezik Károly, és most éppen Figura „feketéjét”, ünnepi ruháját zsarolja ki tőlük, majd rémes állapotban, jócskán késve juttatja vissza. Ez pedig súlyos veszekedést okoz Figuráéknál, olyannyira, hogy a családi helyzet „a nembeszélés stádiumában pangott”. Figura látni sem akarja sógorát, harciasan követeli, hogy „az átkozott bajszerző” többé át ne lépje a ház küszöbét. A tisztaszívű lány pedig megsajnálja kenyéradóit, és magára vállalja, „mint ahogy eddig minden gondot uraitól”, hogy megoldja a helyzetet. Amikor Károly be akar menni a házba, nem engedi, elállja az útját, ám az erőszakos férfiú mégis behatol, és nagy hangon szidja a „rongyos, büdös”, „szemtelen” „cefet szolgálót”. Ő pedig „a gazdája utasítását teljesítő, hűséges személy jogos és önérzetes” módján várja, hogy Figura megvédje és jelezze, ideje a közbelépésnek. A tehetetlen, élhetetlen Figura azonban gyáván mentegetőzik sógora előtt. Szemtől szembe már nem meri vállalni, amit mondott. Az olvasó pedig a „keserűen parázsló, felháborodott” szemű szolgálóval érez együtt, aki ott is hagyja a házat, mert megbecstelenítve érzi magát. Nyilvánvalóan jellemesebb gazdáinál (ahogy Édes Anna is tisztább Vizyéknél). Felmondásakor is inkább „bennhagyja fél havi bérét”, mert igazságát fontosabbnak véli. Figuráék pedig nem is mernek új cselédet fogadni, inkább megint unatkoznak tovább.

Ebben a novellában is megmutatkozik Tersánszky utánozhatatlan humora és elbeszélő stílusa. Egy-egy sajátos kifejezéssel jellemzi alakjait és tetteiket. Nem részletezve ábrázolja őket, csak néhány láttató, színes kifejezéssel, amelyben az élőbeszéd könnyedsége is felvillan. Hangulatfestő és élénk felidéző erejű igék (cimbalmát pentyegtette; igyekszik meglógni mihamarabb; szívét kínok gyürcsölik; a családi helyzet a nembeszélés stádiumában pangott; visszapályáztatja, ahonnan érkezett), meglepő, ironikus főnevek (cinege dongái; bizonyos tatarozásokat kellett ejteni a feketén; csak egy verébugrás volt, hogy meginvitálják a partiba), érzékletes jelzők (tenyeres-talpas hajadon; vérszegény élet; csiklandós élvezet) idézik fel a szereplők világát. Tersánszky különleges hasonlatai és párhuzamai pedig egészen sajátos atmoszférát teremtenek. (A lány úgy horkolt, „hogy a bádogüstök is rezonáltak rá”. Figuráék a kártyázás után olyan bűntudattal tértek vissza szobájukba, „mint amilyen a katzenjammeré”. Úgy játszanak a jegyespárral, „akár a hatalmasságok inkognitóban”.) A novellában mindvégig az élőbeszéd természetessége érvényesül, amely Tersánszky minden művét áthatja. Ezt szolgálja a dolgok közepébe vágó kezdés, az elbeszélő jelenlétét érzékeltető közbevetések és felkiáltások („Nahát…”, „Nem!”, „Nos…”, Hát mikor…”), a gyakori jelen idejű elbeszélés („És a kabát recseg-ropog, de csodák-csodája, felmegy Károlyra.”), valamint az ízes stílus már eddig is idézett sokféle megjelenési formája. Tersánszky más műveiben és Kakuk Marci-regényeiben az élőbeszédnek ezt a könnyed egyszerűségét és humorát az egyes szám első személyű elbeszélésmód erősíti, amely sokak szerint az író igazi hangját hozta meg. Zelk Zoltán írta róla: „Ami szó más könyvében csendben megül, az, ha ő írta le, fütyülni is tud, cigánykereket vetni is tud. Tersánszky szavai: jókedvű szavak.”

A cikk teljes egészében elolvasható a Pedagógiai és Módszertani Tanácsadó májusi számában.