A nagyböjt, avagy közelebb kerülni Istenhez

Megtisztulás

A böjtölés szinte valamennyi világvallás része. A böjt fontosságát már a nagy vallásalapítók hirdették, tanításuk szerint általa megtisztul az ember teste, szelleme és lelke. Az Ó-, és az Újszövetség szerint a böjt a lélek tisztulása által közelebb visz Istenhez.

A vallási jellegű böjtöt már az ókori egyiptomiak is ismerték, és hittek annak gyógyító erejében. Szigorú böjtöt tartottak a hozzátartozók halálakor, ekkor még a fürdéstől is tartózkodtak. Az indiai jógik és az amerikai indiánok a testük feletti uralomért, valamint szellemük és lelkük megvilágosodásáért böjtöltek. Az indián sámánok böjtjük révén kívántak kapcsolatba kerülni a természetfeletti hatalommal. Az ősi druidáknál a böjt a misztikus beavatás része volt, a zuluk szerint a böjtölésnek köszönhető, hogy képesek megfejteni a titokzatos dolgokat. Az ausztrál őslakók mágusai böjttel idézték meg a varázslatos erőket.

Bibliai szerep

A böjtnek tehát vallástól függően különféle jelentőséget tulajdonítottak. A Bibliában számos utalást találhatunk rá. Az Ószövetség tanítása szerint akkor böjtöltek, amikor segítséget vagy útmutatást kértek Istentől, a Mindenható szándékára akartak összpontosítani. A Jeruzsálembe induló zsidók azért böjtöltek, hogy kifejezzék, mennyire őszintén kérik Isten segítségét (Ezd 8,21–23), Pál és Barnabás pedig azelőtt éltek ezzel a gyakorlattal, hogy véneket neveztek ki gyülekezetekbe (ApCsel 14,23).

Az Ószövetségben a böjt
– a gyász,
– a bűnbánat és
– a megtérés legőszintébb formája is, amely alázatra nevel.

A zsidó nép Saul halála után például hét napig böjtölt (1Sám 31,13), de erre példa Dávid király bűnbánati böjtje is. A katolikus tanítást illetően azonban Mózes személye a legfontosabb, aki mielőtt átvette volna a tízparancsolatot – mint az Istennel kötött szövetség alapokmányát –, negyven napon át böjtölt (Kiv 34,28). „Megalázott, és hagyta, hogy éhezz, aztán mannával táplált, amelyet nem ismertél és atyáid sem ismertek, hogy megtudd: nem csak kenyérrel él az ember, sokkal inkább azzal él az ember, ami az Úr szájából jön” (MTörv 8,3). A böjt az áldozattal is összefügg, így akarja az ember kiengesztelni Istent. Több bibliai szereplő böjtölt, egyesek országos böjtöt is kihirdettek.

A böjtöt illetően az Ószövetségben nem szerepelnek egységes előírások, de voltak külső jellemzői, így
– a bűnbánati öltözék,
– hamu szórása a fejre vagy épp
– az ételtől, italtól való tartózkodás.

A böjt célja az ember Isten előtti megalázkodásának kifejezésre juttatása volt. Ugyanakkor a próféták különösen is hangsúlyozták azt, hogy a külső, fizikai böjtnek a belső megújulást kell szolgálnia, azaz ennek a felebaráti szeretetet érintő cselekedetekben is meg kell nyilvánulnia. A böjt a Szentírásban sosem öncélú, hanem mindig az Istenhez forduló kérés vagy pedig a nemzeti tragédiákra való emlékezés kísérőjeként jelenik meg.

Az Ószövetség szerint a böjtölés felerősíti az imádságot, de nincs ez másként az Újszövetségben sem: Krisztus nem parancsolja meg híveinek a böjtöt, nem is várja el tőlük. Ugyanakkor a böjt és az imádkozás gyakran összekapcsolódik (Lk 2,37; 5,33). Pál apostol figyelmeztette a keresztényeket a böjtölés és imádkozás fontosságára és az összetartásra, hogy ellen tudjanak állni a Sátán kísértéseinek. „Ne fosszátok meg egymást magatoktól, hanem ha egyenlő akaratból bizonyos ideig, hogy ráérjetek a böjtölésre és az imádkozásra, azután ismét együvé térjetek, hogy a Sátán meg ne kísértsen titeket, mivelhogy magatokat meg nem tartóztathatjátok” – írta a korinthusiaknak írt levelében. A böjtölés alapvető célja, hogy Isten kerüljön a középpontba. A hívő azt mutatja Istennek, hogy komolyan veszi a vele való kapcsolatot, elmélyíti vele a közösséget.

A böjtölés a zsidók között a vallási élet elfogadott része volt. A farizeusok hetenként két napot böjtöltek, de ezt szerették úgy tenni, hogy az emberek észre is vegyék. Erre mondta Jézus: „Te pedig amikor böjtölsz ... ne lássák rajtad az emberek,… hanem csak Atyád, aki a titkon is ott van! Atyád, aki a titkon is lát, megjutalmaz téged.” (Máté 6,16–18). Önmagában a böjt még nem ér isteni jutalmat, ezt más erényekkel együtt kell gyakorolni, például a megbocsátással.

Lukács evangéliuma szerint Jézus nyilvános működésének kezdetén negyven napra elvonult a pusztába (Lk 4,1–13), illetve az ő példája nyomán az első keresztény közösségek számára is alapvető volt a böjt és az imádságos lelkület: ezt teszik az apostolok elküldésekor (vesd össze: ApCsel 13,2–3) és a keresztény elöljárók kiválasztása kapcsán is (vesd össze: ApCsel 14,23). Mindennek az az üzenete, hogy a böjt és az imádság megtisztítja és felemeli a testet és a lelket, így az ember alkalmasabbá válik Isten szavának befogadására, és tudja, hogyan kell helyesen cselekedni.

Misztikus jelentőség

A böjti napok tekintetében a keresztények félig követték a zsidó gyakorlatot: hozzájuk hasonlóan hetente kétszer böjtöltek ugyan, de szerdán és pénteken, és nem a zsidó hagyomány szerint, azaz kedden és csütörtökön. Az eltérésre két magyarázatot találhatunk.
– Az egyik szerint a szerda a Jézust elítélő főtanácsi gyűlés miatt tartandó, a péntek pedig a Krisztus halálára való emlékezés miatt.
– A másik változat a zsidó nép elveszett fiaiért böjtöl: szerdán azért, mert akkor fogták el Jézust, pénteken pedig azért, mert az emberek Jézus keresztre feszítésével ezen a napon követtek el súlyos bűnt.

A böjt az aszkézis eszköze volt, ezért elsősorban a szerzetesség megjelenésével terjedt el.

A cikk teljes egészében elolvasható a Pedagógiai és Módszertani Tanácsadó aktuális számában.