Mesék, történetek, versek és zene az erkölcstan foglalkozásokon

(Az illusztráció Karácsony Emese munkája, Forrás: www.ngkszki.hu)

Benedek Elek:

Az égigérő fa

Volt, ahol volt, nem tudom, merre volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy öreg király, s annak egy igen-igen szép leánya. Bezzeg volt is kérője a királykisasszonynak, de mennyi! A világ minden tájékáról jöttek az öreg király udvarába dali királyfiak, mindenféle hecke-ficki hercegek, de a királykisasszonynak egy sem tetszett. Azt mondta valamennyinek, hogy ő, míg a világ világ lesz, férjhez nem megy, el nem hagyja az ő édes apjaurát. (…)
Mondta is a király sokszor a leányának:
– Gondold meg jól a dolgot, édes leányom! Mi lesz veled, ha én meghalok?
A királykisasszony nem szólt ilyenkor semmit, csak kiment a virágoskertbe, amilyen szépséges kert nem volt a világon. Ott sírdogált, kesergett magában: „Istenem, Istenem, hogy hagyjam itt ezeket a szép virágokat!”
De nemcsak a virágokat sajnálta a királykisasszony. Volt a kert kellős közepén egy fa – hiszitek, nem hiszitek –, éppen az égig ért. Ő bizony nem megy férjhez, mert szentül tudja, hogy ilyen kert s ilyen fa kerek e világon nincs!
– Ne félj, ne félj, kis kertecském, ne félj, ne félj, égig érő fám, nem hagylak el soha ez életben! – mondotta a királykisasszony.
Haj, kerekedék nagy, erős fergeteg, ahogy ezt mondá, felkapta, megforgatta, s úgy fölrepítette a magas levegőégbe, hogy híre-pora sem maradt a kertben. Nem búcsúzhatott el szegény feje sem az apjától, sem a virágoskertjétől.
Lemegy az öreg király a kertbe, látja a rettentő nagy pusztulást, kiabálja a leányát:
– Hol vagy, leányom, hol vagy?! – de kiabálhatott, a királykisasszony nem felelt.
Összeszaladtak az udvarbéliek, keresték, tűvé tették a kertnek, az udvarnak, a palotának minden zegét-zugát, de sehol nem találták.
– Bizonyosan elrabolták – mondá egyik-másik.
– Talán a föld nyelte el! – találgaták az emberek. Sírt az öreg király, mint egy kicsi gyermek, majd megszakadt szíve a nagy, erős bánattól. Kerestette az egész országban, még azon is túl, egyetlen leányát s fele királyságát ígérte annak, aki visszahozza. De azt ugyan kereshették, meg nem találták.
Na, telt-múlt az idő. Egyszer a király azt látja álmában, hogy leányát, mikor az a nagy fergeteg volt, a forgószél felkapta, felvitte az égig érő fára, ottan is a kilencfejű sárkány várába. Ha meg nem szabadítják, a sárkány még feleségül veszi.
Még csak ez volt az igazi búbánat. Mert az égig érő fának – csak tudjátok meg – akkora levelei voltak, hogy mindeniken elfért egy ország. Hát aztán ki tudná azt megmondani, hogy melyik levélen van a kilencfejű sárkány vára!
Mindegy, na. Megint kihirdették, hogy a királykisasszonyt az égig érő fára vitte a forgószél, ott van a kilencfejű sárkány várában, s aki onnét lehozza, annak adja a király a lányát s fele királyságát, holta után az egészet!
Hiszen csak ki kellett ezt hirdetni, jöttek a királyfiak, hercegek, grófok, bárók s minden nemzetségbéli vitézek, csak úgy nyüzsögtek az udvarban. Jöttek bizony, de lefittyent orral el is mentek, mert a fának még a közepéig sem tudtak felmászni: nagy szégyenkezéssel vissza¬fordultak. Volt az udvarban egy kis kondásfiú, aki sokszor látta föl s lemászni a cifra gúnyás vitézeket.
– Istenem – sóhajtott a fiú –, ha megengedné a király, én is szerencsét próbálnék!
Ahogy ezt mondá, csak hozzá dörgölődzik egy kis malacka, s azt mondja neki:
– Hallod-e, te kondásfiú! Te mindig jó voltál hozzám, mostan meghálálom. Menj a királyhoz, s jelentsed, hogy te fölmászol az égig érő fára, s le is hozod a királykisasszonyt. Hanem kívánd tőle, hogy elébb ölesse meg a csonka szarvú bivalyt, s csináltasson a bőréből hét pár bocskort s hét rend gúnyát! Te aztán addig menj fölfelé, míg a hét pár bocskor s hét pár gúnya le nem szakad rólad. Akkor érsz egy elényúló ághoz, azon menj végig, lépj rá a legelső levélre: azon van a kilencfejű sárkány vára. Egyebet nem mondok, a többi a te dolgod.
A kis malac hirtelen bévegyült a csorda közé, egy szót sem szólt többet, azt is lassan mondta. A kondásfiú pedig gondolta magában: egy életem, egy halálom, Isten neki, megpróbálom, s ment egyenesen a király elé. Köszönt illendőképpen s elémondá, hogy mit akar.

Hej, csak hallottátok volna, mekkorát kacagott a király! A szívét facsarta a nagy búbánat s keserűség, de mégsem tudá megállani a kacagást.
– Mit mondasz te, emberizink , te?! – kérdezte a kondásfiútól, mintha nem jól hallotta volna, amit az elébb mondott.
– Én azt, fenséges királyom, életem, halálom kezébe ajánlom, hogy felmászok az égig érő fára, s vissza nem jövök a királykisasszony nélkül.
Ott ült a király mellett az udvari bolond is. Kérdi tőle a király:
– No, te bolond, hát te mit szólsz ehhez a bolond beszédhez?
– Azt – mondá a bolond –, hogy fogadd fel ezt a macskabékát  vicebolondnak .
De már erre megmérgelődött a kondásfiú. Azt mondta a királynak:
– Felséges királyom, ne hallgasson a bolondra, mert bolond likból bolond szél fú. Ölesse le a csonka szarvú bivalyt, csináltasson nekem hét pár bocskort s hét rend gúnyát, s húzassa a fejemet karóba, ha a királykisasszony nélkül visszatérek!
„Hm – gondolá a király –, ez már mégsem tréfabeszéd!” Azt mondta hát a kondásfiúnak:
– Jól van, fiam, János, úgy lesz, ahogy kívánod, de azt megmondom, úgy essél le a fáról, hogy törjék is ki a nyakad, mert különben a hóhérral  töretem ki.
János megköszönte a király jókívánságát, s ahogy kész volt a hét pár bocskor s hét rend gúnya, egy nagyot fohászkodott, kicsi baltáját belevágta a fába, nekilódult a nyelénél fogvást, azután feljebb vágta baltáját, s egy szempillantás múlva úgy elveszett a rengeteg nagy levelek közt, hogy emberi szem nem látta többet.
Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást mászott, kapaszkodott, rugaszkodott, hol itt lógott, hol ott lógott, míg a hetedik pár bocskor s a hetedik rend gúnya is le nem szakadt róla. Ekkor – éppen ahogy a malacka elémondotta – egy végtelen hosszú eléhajló ághoz ért. De az az ág olyan vékony volt, mint a karom, még annál is vékonyabb. Nem sokat gondolkozott: hasra feküdt, s úgy csúszott elébb, elébb. Hajladozott az ág erre, hajladozott arra – hej, ha letörik! –, ízzé-porrá törik minden csontikája!

„János, János, térülj vissza!” – mondogatta magában, de ezt csak úgy mondta, ő bizony nem térül vissza, ha már eddig eljött. Ahol, ni! Már itt is van az ágnak az első levele, éppen csak egy jó ugrásra tőle. Nekifohászkodott, behunyta a szemét – szervusz, világ! –, ráugrott a falevélre, hogy csak elterült rajta, mint egy kecskebéka. No, csakhogy itt van!
Bezzeg elállt szeme-szája, mikor széjjelnézett. Hát itt éppen olyan ország van, amilyen odale. Volt itt minden: erdő, mező, falu, város, patak, folyó, tenger, csak embert nem látott, de akkorát sem, mint egy ütés tapló .
Ment, mendegélt János erdőkön, mezőkön, hegyeken, völgyeken által, s a hetedik napon egy gyémántpalotához ért. No, hanem ilyen palotát sem látott még. Kakassarkon forgott, hétezer ablaka s hétezer garádicsa volt. De olyan sebesen forgott, mint a forgószél, még annál is sebesebben. Mire egy garádicsra rá akart lépni, már a más oldalon forgott az, s ha nekiszökött, úgy visszaesett, hogy döngött a föld alatta.
– Úgy-é – rikkantott János nagy mérgesen –, nekem is van eszem, hé! – Fogta a baltáját, hirtelen belevágta egy garádicsba, s annál fogvást szépen fölsétált a gyémántpalotába.
Hát a királykisasszony már messziről szaladt elébe nagy lelkendezéssel.
– Jaj, édes kicsi Jánoskám, hogy jövel ide, ahol a madár sem jár?!
Mondá János: – Azt bizony ne kérdezgesse a kisasszony, hanem jöjjön velem az édesapjához!
– Jézus Mária, Szent József! Ki se ejtsd többet a szájadon, mert ha meghallja a kilencfejű sárkány, vége az életünknek.
Jött is a sárkány egyszeribe, szakadt a láng mind a kilenc szájából. Kérdi a királykisasszonyt:
– Hát ez az emberizink mit keres itt?
– Ó, lelkem, sárkányom – könyörgött a királykisasszony –, ne bántsd ezt a fiút! Az én kicsi inasom volt, s feljött utánam, hogy engem szolgáljon.
– Jól van, jól – morrogott a sárkány –, meghagyom az életét, de majd én is adok neki dolgot, hadd látom, fele kár-e vagy egész, amit eszik.
Volt a sárkány istállójában egy girhes-görhes, sánta ló, s a sárkány azt parancsolta Jánosnak, hogy csak kúrálja  ezt a lovat, de úgy kúrálja, hogy ha valamit kér tőle, mindég egyebet adjon neki, máskülönben az életével játszik.
„Hiszen ez könnyű dolog!” – gondolta János, s mindjárt ment az istállóba. Na, még ilyen lovat sem látott, mióta a világon van. Csak a csontja meg a bőre volt, s a lábára sem tudott állani, feküdt a hídláson , s nyögött a szegény pára, nyögött keservesen. Jánoska sarjút tett elébe, de rá se nézett. Zabot vitt neki, az sem kellett. Biztatta jó szóval:
– Egyél, te szegény pára, egyél! – de egy szál sarjú, egy szem zab nem sok, annyit sem evett.
Egyszer csak megszólal a ló:
– Látom, hogy jó szíved van, te fiú, de hiába kínálsz engem sarjúval, zabbal, ez nem nekem való. Égő parázs az én abrakom, de a gazdám nem ad. Azt akarja, hogy megdögöljek, mert csak én tudom a titkát: hogy s mint lehetne őt elpusztítani.
– Hát mit adjak? – kérdezte Jánoska.
– Égő parazsat, fiam, de sokat.
– Igen, de a sárkány azt mondta, hogy mindig mást adjak, mint amit kívánsz.
– No bizony, ha mást adsz, nem is viszed haza a királykisasszonyt – mondotta a ló.
Egyéb sem kellett Jánoskának. De már akkor ad ő mindent, amit a ló kíván. Mondta is a lónak:
– Na, te szegény pára, kívánj akármit, megteszem!
Mondá a ló: Csak azt kívánom, hogy vasárnap, mikor a sárkány a kisasszonnyal templomba megy, te maradj itthon, a favágón gyújtsd meg a kazlat, a többit csak bízd rám.
Alig várta János, hogy templomba menjenek, meggyújtotta a kazlat, s mikor leégett, vitt a lónak egy lapát parazsat. Még meg sem szusszant, mind egy falásig megette, s abban a minutában  lábra is állott. Ment egyenesen az udvarra, s ott azt a temérdek sok parazsat megette, de úgy, hogy még a hamut sem hagyta meg. Jánoskának a szeme-szája elállott a nagy álmélkodástól. De hát még akkor ámult-bámult istenigazában, mikor nézi, nézi, s hát látja, hogy a ló szőre ragyog, mint az arany, a bordája egy sem látszik, s nem is négy lába van ennek a lónak, hanem öt.
Megrázkódott, nagyot fújt a ló most, de bezzeg káprázott Jánoskának a szeme. Olyan gyö¬nyörűséges aranyszőrű paripa lett belőle, hogy a napra lehetett nézni, de már aztán erre nem. Azt mondta Jánoskának:
– Na, te legényke, jótétel helyébe jót várj! Hallgass reám! Szaladj le a pincébe, van ott egy nyereg, egy kantár s egy kard, hozd fel hamar!
Szaladt Jánoska a pincébe, veszi a nyerget, kantárt, kardot, de mikor éppen ki akart serülni  az ajtón, jő a sárkány nagy derendóciával , megállítja Jánoskát.
– Megállj, hé! Hová viszed ezt a lószerszámot? Meghalsz most, de mindjárt!
Ki is kapta egybe Jánoska kezéből a kardot, s le akarta nyisszenteni a nyakát.
– No, te emberizink – mondotta a sárkány –, búcsúzz az élettől, mert megcsaltál!
– Ne ölj meg, hagyd meg az életemet – könyörgött Jánoska –, nem csallak meg többet!
– Megöllek, te emberizink, hanem elébb még megiszunk egy kupa  bort a bűneidért!
Mindjárt eresztett egy kupa bort a legnagyobb hordóból, töltött magának s Jánosnak is, aztán biztatta:
– Igyál, te emberizink, többet úgysem iszol.
Ittak egyet, de Jánoska csak könyörgött tovább:
– Hagyd meg az életemet, kilencfejű sárkány, nem csallak meg többet!
Mondá a sárkány:
 – Nem hiszek neked, János, de igyunk még egy kupa bort az én bűnömért is.
Ittak még egy kupa bort. Hát – Uram, Jézus Krisztus! – egyszerre csak elkezdett táncolni a sárkány, nagyokat rikkantott: „lábam ide, nem oda!” – s addig ide, addig oda, elterült a földön, s aludt, mint a bunda.
De bezzeg szaladt Jánoska esze nélkül! Jól levághatta volna a sárkánynak mind a kilenc fejét, de már az udvaron volt, mikor erre gondolt. Mondja az ötlábú lónak az esetét.
– Csak hamar nyergelj s kantározz; jól tetted, hogy nem nyúltál hozzá – mondá a ló. – Mikor egy fejét levágtad volna, egyszeribe felébred, s vége lett volna az életednek.
Jánoska hirtelen fölnyergelte az ötlábú lovat, fölpattant rá, s csak azután kérdezte:
– Hát aztán hová s merre, édes lovam?
– Az erdőbe, kicsi gazdám. Ott van egy vaddisznó, annak a fejében egy nyúl, nyúl fejében egy iskátulya,  iskátulyában kilenc lódarázs. Ebben a kilenc lódarázsban van a kilencfejű sárkány ereje, ha ezeket elpusztítjuk, annyi ereje sem lesz a sárkánynak, mint egy szopós gyermeknek.
Eközben elindult a ló sebes vágtatással, s mire Jánoska egyet szólhatott volna, ott is voltak az erdőben.
– No, kicsi gazdám, itt vagyunk. Ahol ni, már jő is a vaddisznó.
Jött bizony, egyenest nekik tartott. Vicsorgatta az agyarát, felállott a két hátulsó lábára, s úgy rugaszkodott nekik, hogy levágja. De az ötlábú lónak nemhiába volt öt lába, úgy ódalba rúgta a vaddisznót az ötödik lábával, hogy egyszeribe felfordult. Nosza, Jánoskának is megjött a kurázsija, kirántotta a kardját, s úgy találta fejbe vágni a vaddisznót, hogy csak kétfelé vált a feje, s uccu neki! kiugrott belőle egy nyúl. Hipp-hopp, utána! Szaladt a nyúl, mint a szél, de még sebesebben az ötlábú ló, s mikor utolérte, úgy megrúgta az ötödik lábával, hogy a szegény nyulacska mindjárt szörnyethalt. Jánoska most már leszállott a lóról, kettéhasította a nyúl fejét, s hát csakugyan benne volt az iskátulya, iskátulyában is benne kellett lenni a darazsaknak, mert zúgtak, dongtak, zakatoltak benne, mintha ördög bújt volna beléjük. Jánoska nem sokat teketóriázott, letette az iskátulyát egy lapos kőre, vett egy másik lapos követ, s azzal úgy ráütött az iskátulyára, hogy se iskátulya, se darázs.
– No, kicsi gazdám – mondá az ötlábú ló –, most már mehetünk haza bátran, ne félj a kilencfejű sárkánytól.
Hát csakugyan, amikor hazaértek, ott feküdt a sárkány a pincében, annyi ereje sem volt, mint egy beteg légynek.
– Megöléd az erőmet, úgy-é? – mondá Jánoskának, mikor meglátta.
– Meg én, de megöllek most téged is, a királykisasszonyt pedig hazaviszem.
– Ne ölj meg! – könyörgött a sárkány. – Vidd haza a királykisasszonyt, s vele ami kincset találsz, mind elviheted.
– Nem kell nekem a te kincsed – mondá Jánoska, s levágta a sárkánynak mind a kilenc fejét, nehogy többet lábra állhasson.
Azzal szaladt fel a királykisasszonyhoz, s elbeszélte, hogy mi mindent nem csinált, amióta nem látták egymást.
– Jaj, lelkem, Jánoskám – örvendett a királykisasszony –, nem is leszek én másé, csak a tied, akár itt maradunk, akár hazamegyünk!
Azt mondá Jánoska: – De bizony itt nem maradunk, majd csak visszamegyünk valahogy.
Meghiszem azt, ha olyan könnyű lett volna! De csak most jutott eszébe Jánoskának, hogy milyen vékony ágon csúszott ő ide. Ő csak visszacsúsznék valahogy, de a királykisasszony leszédül az ágról, bizonyosan leszédül.
„Mit csináljak? mit csináljak?” – tűnődött, búcsálódott  Jánoska, s sétált föl s alá az udvaron nagy búsan. Egyszerre csak elébe áll az ötlábú ló, s kérdi: – Min szomorkodol, kicsi gazdám?
Mondja Jánoska, hogy min szomorkodik.
– Azon bizony egyet se szomorkodj, hallod-e! Üljetek fel a hátamra, s a többit bízzátok reám!
No, ha úgy, hát fel is ültek az ötlábú ló hátára.
– Most hunyjátok be a szemeteket! – mondá a ló.
Behunyták.
– Most nyissátok ki!
Kinyitották.
Hát ott vannak az öreg király udvarában. Mentek föl a palotába, egyenest a király szobájába.
Hej, Istenem, az öreg király már halálán volt, de mikor meglátta a leányát, felszökött az ágyból, s ha meg nem fogják, mindjárt táncra kerekedik. Egyszeribe papot hívatott, s a fiatalokat összeadatta. Csaptak hét országra szóló lakodalmat. Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást ettek-ittak, táncoltak. Én is ott voltam, s addig táncoltam, míg a sarkam hátrafordult, aztán meg-futamodtam hátrafelé, s úgy elszaladtam eléfelé, hogy mézeskaláccsal sem tudtak visszacsalogatni.
Aki nem hiszi, járjon utána.

Benedek Elek:
 
A tűzmadár

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember, s a szegény embernek három fia. Ennek a szegény embernek csak egy kicsi kertje volt, de ebben a kicsi kertben olyan gyönyörű szép rózsák termettek, hogy aki látta, megcsudálta. Volt abban a kertben egyéb virág is, olyan, amelyiknek az illatja hét mérföldre terjedt, olyan is, hogyha valaki hozzányúlt, megcsendült, s csengett, mint az aranycsengő. De nem sok öröme volt ennek a szegény embernek ebben a sok szép csodálatos virágban, mert éjnek idején berepült egy tűzmadár, akinek a tolla és a szárnya olyan volt, mintha lánggal égett volna, s mire észrevette magát a szegény ember, mire észrevették a fiai, egytől egyig lecsipkedte a virágokat, s vitte, senki sem tudta, merre.
Megpróbáltak mindent, hogy valami módon megőrizzék a virágokat. Próbálta a szegény ember, de vagy elaludott, vagy ha el nem aludott, a tűzmadár lánggal égő tolla egy percre, kettőre elvette a szeme világát. Se meg nem lőhette, se meg nem foghatta a madarat. Ugyanígy járt a szegény embernek a két idősebb fia is.
Akkor aztán Laci próbált szerencsét, a legkisebb fiú. Egy hétig le sem hunyta a szemét, de a tűzmadár nem jött el. Hanem a hetedik éjjel egyszerre csak beröppent, s éppen arra a rózsabokorra szállott le, amelyik mellé Laci húzódott. Egyik kezével befogta a szemét, a másikkal a madár után kapott, de éppen csak egy toll maradott a kezében: a tűzmadár elrepült. Hát hiába, nem tudják megőrizni a rózsákat. Azt határozzák a legények, hogy elmennek hetedhét ország ellen, s addig meg nem nyugszanak, amíg valahol a tűzmadarat meg nem találják. Mennek, mendegélnek, s a hetedik nap egy rengeteg erdőbe érnek, rengeteg erdőben egy világos kertre találnak, ahol éppen olyan szép rózsák voltak, mint az ő kertjükben. A két idősebb legény nem állhatta meg, hogy be ne menjen a kertbe. Hiába beszélt Laci, bementek, s az egyik bokorról rózsát szakasztottak. Hát uram teremtőm, abban a pillanatban megnyílik a föld, s kiugrik egy hétrőfös szakállú ember, megragadja a két legényt, szót sem szól, s viszi le magával az alsó világba. Laci egyedül maradott. Nem tudta, mit csináljon, merre menjen a bátyjai után. Gondolta, majd csak valahogy előkerülnek, vagy így, vagy úgy.

Ment tovább nagy búsan, s amint megy, mendegél, meglát egy rettentő magas sziklát s annak a sziklának a hasadékában egy kardot. Odamegy. Kihúzza a kardot, s ím, abban a pillanatban a kard után kiugrik egy hétfejű sárkány. No, Lacinak se kellett több. Neki a sárkánynak, s addig vagdalódzik jobbra, balra, előre, hátra, míg a sárkánynak mind a hét fejét le nem vágta.

 A sárkánynak úgy ömlött a vére, mint a patak. Laci fogta magát, megmosakodott a sárkány vérében, s olyan erős lett, mint egy óriás. Akkor elindult be, a szikla hasadékán, de még kettőt sem lépett, jön szörnyű morgással szembe az ezüstmedve. Megnézik egymást, összekapnak: ropogott a csontja mind a kettőnek, de Laci erősebb volt, s úgy vágta földhöz a medvét, hogy megnyekkent belé. Azt mondta a medve:
-    Látom, erősebb vagy, te legény. Hagyd meg az életemet, bizony, nem bánod meg. Kívánj akármit, minden kívánságodat teljesítem.
-    Nem kívánok én egyebet - mondotta Laci -, csak vígy el a tűzmadárhoz.
-    Ülj fel a hátamra, viszlek.
Felül Laci a medve hátára, azzal megiramodik az rettentő nagy állat, vágtatott a szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben, egyszerre csak megállott egy kacsalábon forgó palota előtt, s mondotta Lacinak:

-    Eredj, menj fel abba a várba, ott van a tűzmadár az üvegkalickában. Most alszik a várban mindenki, a király is, a katonái is, de úgy nyúlj bele a kalickába, hogy a kezed hozzá ne érjen, mert ha megcsendül, felébrednek az emberek, s nagy bajba kerülhetsz.

Felmegy Laci a palotába, meg is találja az üvegkalickát. Nyitva volt az ajtaja. Bedugja a kezét, de egy kicsit mégis hozzáért, s akkorát csendült a kalicka, hogy egyszeriben talpon termett az udvarban minden ember. Összeszaladnak az emberek, megfogják Lacit, viszik a király elé, s jelentik, hogy mit akart ez a legény.

-    No - mondja a király-, most karóba húzathatnám a fejedet, de nem teszem, hanem még a tűzmadarat is neked adom, ha elhozod a vaskirály aranysörényű paripáját.

Kimegy Laci, felül az ezüstmedvére, s mondja neki, hogy mit akar a tűzmadár gazdája.
-    Jól van - mondja a medve-, könnyen elhozhatod, ha megfogadod az én szavamat. Annak a paripának mindig hátán az aranynyereg. Azt mondom hát, hogy a nyereghez hozzá ne nyúlj, mert ha úgy alusznak, mint a fekete föld, akkor is felébrednek, olyan nagyot csendül az a nyereg.

Még el sem mondta jóformán ezt az ezüstmedve, már ott is voltak, a vaskirály ajtaja előtt. A legények aludtak mind. Bemegy Laci az istállóba, eloldja a paripát a jászoltól, de amint vezette ki, hogy, hogy nem, hozzáért a nyereghez, s attól akkorát csendült, hogy egyszeribe felébredtek a kocsisok, tolvajt kiáltottak, megfogták Lacit, vitték a király elé. Azt mondja a király:
-    No, te betyár, karóba húzathatnám a fejedet, de nem teszem, hanem azt parancsolom, indulj el mindjárt Tündérországba, hozd el onnét a tündérkirály leányát, aki a palotának éppen az ötvenedik szobájában lakik.
Felül Laci az ezüstmedve hátára, elvágtatnak Tündérországba, felmegy a Tündérkirály palotájába. Keresztülmegy negyvenkilenc szobán, egy lelket sem talált. Bemegy az ötvenedik szobába, hát ott ül az aranylócán a tündér-királykisasszony, s amint meglátta Lacit, mindjárt felszökött az aranylócáról, s azt mondta:
-    Te az enyém, én a tied, ásó-kapa s a nagyharang válasszon el minket!
Hiszen örült is, búsult is ennek Laci. Egy szóval sem merte mondani, hogy nem magának viszi a tündér-királykisasszonyt. Látta a medve Laci nagy szomorúságát, s mikor a vaskirály palotájához értek, azt mondta neki:
-    Csak hagyjuk kint a királykisasszonyt, a többit bízd rám.
Abban a pillanatban az ezüstmedve megrázkódott, s szakasztott olyan tündérleány lett belőle, mint a tündér-királykisasszony. Felment a palotába, Laci meg az aranysörényű paripán elvitte a tündér-királykisasszonyt. De még oda sem ért ahhoz a várhoz, ahol a tűzmadár volt, már ott volt az ezüstmedve. A vaskirály szeme láttára visszaváltozott medvének, s elnyargalt, mint a sebes szél.
Örült Laci, hogy visszakerült az ezüstmedve, de most meg az aranysörényű paripát sajnálta a királytól. Szerette volna, ha a paripa is megmarad, és a tűzmadarat is megkapja. Az ezüstmedve eltalálta a gondolatát. Megrázkódott, s éppen olyan aranysörényű paripa lett, mint a másik. Az igazi paripa kint maradt a királykisasszonnyal, Laci meg felvezette az ezüstmedvéből lett paripát a királyhoz. Hej örült a király! Egyszeribe odaadta a tűzmadarat kalickástul, mindenestül.  De az ezüstmedvéből lett paripa csak azt várta, hogy Laci jó messzire nyargaljon a tűzmadárral. Visszaváltozott medvének, s úgy otthagyta a királyt, mintha ott se lett volna. Éppen abban az erdőben érte utol Lacit, ahol a bátyjait a hétrőfös szakállú ember levitte az alsó világba.
-    Van- e még a szívednek kívánsága? - kérdezte a medve.
-    Nincs egyéb édes medvém, csak az az egy: szabadítsd meg a bátyáimat.

Ahogy ezt mondta, az ezüstmedve nagyot dobbantott a lábával, megnyílt a föld, s hopp, eltűnt. De még egy óra sem telt belé, kiugrott a föld alól: ott ült a hátán a két legény.
Most már szépen hazamehettek. Velük ment az ezüstmedve is. Többet el sem eresztették, mint az édes testvérüket, úgy tartották. A tűzmadár ezután nem pusztíthatta el a rózsákat, s a drága szép virágokkal tenger kincset szereztek. Olyan gyémánt palotát építtetett Laci, hogy abban jó szívvel ellakhatott a tündérkirály lánya. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Benedek Elek
 
Tilla, a béketeremtő

Évekkel ezelőtt élt Indiában egy nagyon kövér maharadzsa. Nem volt  nála gazdagabb és hatalmasabb király egész Indiában. Arany tányérokból evett,  a legfinomabb selymekbe öltözött,  palotáját elefántcsontból készült tornyocskák ékesítették. A palota kertjében pávák szaladgáltak. Hatalmas  hadseregét, lándzsások, íjászok, harci kocsik és elefántok alkották. Minden kincsénél jobban szerette azonban egyetlen lányát, a gyönyörű  Tilla  hercegnőt.
Egy nap a maharadzsa szemlét tartott seregei fölött.  Díszes ülésben, egy elefánt hátán vonult el a fénylő egyenruhát és éles kardot viselő sorfalak előtt. Amint elhaladt a felsorakozott a felsorakozott katonák előtt, arra gondolt.
-    Ugyan mire való megy ekkora hadsereg, ha sohasem háborúzom?
Másnap megparancsolta a főminiszternek, hogy küldjön levelet a szomszédos ország királyának a következő szöveggel: „ Küldj nekem ötven kék disznót, vagy máskülönben!”  A hírnök elfutott az üzenettel, a maharadzsa pedig mosolyogva veregette meg a pocakját.
Nem sokkal később a hírnök visszatért, és egy levelet hozott a szomszéd királytól. A maharadzsa személt összehúzva olvasta az üzenetet, amely így szólt: „ Nincsenek kék disznaim a számodra,  ám ha lennének…” A király tehát elutasította a nagy maharadzsa kérését, hogy adjon neki ötven kék disznót!
-    Ez háborút jelent! – kiáltotta a maharadzsa
Felvonult a hatalmas hadsereg: lobogtak a zászlók, csattogtak a harci kocsik kerekei, és a föld remegett az elefántok léptei alatt.  A háború kegyetlen volt, mint  minden háború. Halál és szenvedés alatt nyögött az ország. A mezőkön holttestek oszladoztak, a házak porig égtek. Anyák siratták fiaikat, és várták a férjüket, aki soha nem tért vissza.  A háború pedig folytatódott. Minek kellene történnie ahhoz, hogy befejeződjön? Csak egyvalaki tudta, a maharadzsa leánya, a gyönyörű Tilla hercegnő.  Feltette magában, hogy végt vet az öldöklésnek.

-    De hát mit tehetnél? – kérdezte a barátnője. – Hogyan tudna egyetlen ember megállítani két hatalmas hadsereget?
-    Csak egy kislány vagy – mondta egy másik. - Senki sem fog rád hallgatni.
-    Túl fiatal vagy ahhoz, hogy bármit is tehess – így egy harmadik.
Mindez azonban csak megerősítette Tillát az elhatározásában.  Elhaladva az őrök mellet, a hatalmas ajtón keresztül berontott a tanácsterembe.
A maharadzsával akarok beszélni – mondta.  Azonnal beszélni akarok vele. 
A maharadzsa nagyon meglepődött.
-    Eredj… eredj a szobádba, leány – üvöltötte. – A háború a férfiak dolga, nem kislányoké.
-    Drága apám – mondta Tilla. – Nem háborúról akarok beszélni veled, hanem békéről.
A maharadzsa azt hitte, rosszul hall. Még soha senki sem merészelt így beszél ni vele, a lányát kivéve. Mielőtt volna azonban  bármit is mondhatott volna, Tilla így szólt:
-    Miért nem tárgyalsz az ellenséggel? Kérdezd meg a királyt, mi volt a szándéka azzal, amit a levelében írt.  Abból még nem lehet semmi baj, ha megkérdezed, nem igaz?
Az öreg maharadzsa erre nem tudott mit mondani. Nem sokkal később a maharadzsa elindult, hogy találkozzon esküdt ellenségével, a szomszéd királlyal. Tilla vele tartott.
Amikor végre szemtől szemben álltak, a másik király szólalt meg elsőként.
-    Hogy értetted azt, hogy maharadzsa, ami az üzenetedben állt, hogy „Küldj nekem ötven kék disznót, vagy máskülönben…”?
-    Ötven kék disznót, - magyarázta a maharadzsa -, vagy máskülönben, ha nincs a kék, akkor fehér,  fekete vagy bármilyen színű disznót, amilyen van. Jó árat adtam volna értük. De te hogy értetted azt, hogy „Nincsenek kék disznaim a számodra, ám ha lennének…”?
-    Ha tovább olvastál volna – felelte a király – akkor megtudtad  volna.  „Nincsenek kék  disznaim a számodra, ám ha lennének,. akkor a legnagyobb örömmel elküldeném őket.”
-    A két király most már rájött, hogy mindketten félreétették egymást. Véget vetettek a háborúnak, a katonák hazamentek és az ország visszatért a  béke és gyarapodás útja. A maharadzsa még gazdagabb lett, ám minden kincsénél jobban szerette a leányát, Tillát, béketeremtőt.

(Indiai népmese)

 
Diogenész és a hordója

Több mint kétezer evvel ezelőtt élt Görögországban egy gazdag ember, akit Diogenésznek hívtak. Nagy házban lakott, es sok szolga leste a parancsait. Számtalan szőlője és gyümölcsöskertje volt. Saját táncosai, zenészei és enekesei szórakoztatták.

Mindez azonban nem volt elég Diogenésznek a boldogsághoz. Sohasem volt úgy, hogy ne kellett volna találkoznia valakivel, vagy ne lett volna valami tennivalója. Dolgozni kellett a gazdaságban, ki kellett takarítani a házat, hol venni, hol eladni kellett valamit, a szolgák állandóan civakodtak, a legelőket pedig elárasztotta a folyó. Rengeteg pénze volt ugyan, de meg több tanácsot kapott, hogy mire költse és mire ne. Vége-hossza nem volt a sok problémának. Bár gazdag volt, nem volt boldog.

Diogenész kizárólag sétálni szeretett az erdőben, ilyenkor szabadnak erezte magát. Előfordult, hogy leült egy fa alá olvasgatni, vagy csak ráérősen nézelődött, gondolkodott. Ám a nyugalom még az erdőben sem tartott sokáig, szolgai es tanácsadói ide is utána mentek, hogy kérdéseikkel zaklassak.
– Ezt tegyük vagy azt? – kérdezték a tanácsadók.
– Ezt vegyük vagy azt? – kérdezték a szolgák.
– Micsoda izgalom és nyüzsgés – dohogott Diogenész.

Így aztán egy napon Diogenész összehívta az összes szolgát, és így szólt hozzájuk:
– Nem vagyok boldog. A nagy gazdagság csak a gondjaimat szaporítja. Egyszerű életet akarok élni. Utazni akarok, hogy új dolgokat lássak, emberekkel akarok beszélgetni.
Diogenész már eldöntötte, mit fog tenni annak érdekében, hogy szabad legyen. Nagy vendégséget rendezett, amelyre elhívta minden barátját, és nekik ajándékozta mindenét: a házát, a bútorait, a legelőit és a gazdaságát, meg a ruháit is. A barátai orvendeztek, a szolgai azonban nagyon megijedtek.
– Mi lesz velünk most már? – zokogtak.
– Az ember ne legyen rabszolga – mondta nekik Diogenész. – Legyetek ti is szabadok. Mehettek, amerre láttok.
– De hogyan fogunk megélni? – kérdeztek a szolgák.
– Ezt már magatoknak kell kitalálnotok – felelte Diogenész.
– És te miből fogsz élni? – kérdezték. – Hiszen mindenedet elajándékoztad.
Diogenész a kutyájára mutatott. – Olyan egyszerű életet fogok élni, mint ő. Ő is boldog, pedig nincs semmije.
Diogenész ezek után útra kelt, csak az ivóedényét vitte magával. A kikötőben éppen horgonyzott egy hajó, ő pedig úgy döntött, hogy felszáll rá, bárhová menjen is.
– Mostantól fogva szabad vagyok – gondolta.
Végül Diogenész megérkezett Athénba, Görögország fővárosába, ahol egy kút mellett meglátott egy fiúcskát, aki a kezéből ivott. Diogenész tekintete az egyetlen tárgyra esett, amelyet magával hozott:
– Lám, meg az ivóedényemre sem lesz szükségem – gondolta, és azonnal el is hajította.
Most már tényleg nem volt semmije.
Diogenésznek nem volt hol aludnia, ám talált egy régi hordót, amely mar senkinek sem kellett, és berendezkedett benne. Az emberek messze földről csodájára jártak a hordóban lakó Diogenész különös látványának. Szívesen üldögélt a napon és beszélgetett az emberekkel, akik felkeresték. Hamarosan sok barátra tett szert, és híre ment bölcsességének.
– A boldogsághoz nincs szükség semmilyen tulajdonra – mondta mindig az embereknek.
Az athéniek közül voltak, akik szép házat ajánlottak neki, hogy abban lakjon, am Diogenész mindannyiszor gy felelt:
– Köszönöm szépen, de én inkább itt maradok a hordómban.
Egy napon Nagy Sándor hazatért hosszú hadjáratából. Hadserege sok diadalmas csatát vívott. Hatalmas birodalmat mondhatott magáénak, amely Görögországtól egészen Indiáig húzódott. Nem tudta elképzelni, hogy barmi is fontosabb lehet, mint a hatalom és a birtoklás.

Amikor meséltek neki Diogenészről, aki elajándékozta mindenét, és boldogan él egy hordóban, azonnal találkozni akart vele.
Így történt, hogy a hatalmas Sándor útra kelt, hogy meglátogassa Diogenészt, akit a hordója előtt talált, mély álomba merülve.

– Ébredj, Diogenész! – parancsolta a király. Diogenész kinyitotta az egyik szemét, majd újra becsukta.
– Bármit meg tudok adni neked a világon – szólt a király. – Mondd meg, hogy mi a kívánságod, és én teljesítem.

– Azt szeretném, ha odébb állnál egy kicsit – felelte Diogenész. – Árnyékot vetsz rám.

– Ez minden? – kérdezte Sándor. Diogenész mosolyogva bólintott. Sándor egyetlen szó nélkül távozott. A nap rásütött Diogenész arcára. Diogenész megtalálta azt a helyet, ahol üldögélhet és gondolkodhat, távol a lármától és zűrzavartól, ahol az élet egyszerű, és ahol szabad lehet: egy hordóban.

(Görög monda)