Tantervezés: az egyensúlyteremtés művészete

Egy 21. századi iskolában talán butának hat a felvezető kérdés, hiszen a tanterv már első megközelítésben, akár a laikusok számára is egyértelmű fogalom: az oktatás tartalmának kiválasztását és elrendezését szabályozó dokumentumról van szó. Egy állami iskolarendszer esetében nem is lehet kérdéses, hogy az általános, egységes és azonosan ellenőrizhető tudáshalmazt szabályozni kell. Nem mindegy ugyanis, hogy ha egy iskola képesítését elismerjük, akár beszámítjuk, az ott szerzett tudást mennyire kamatoztathatja egy diák egy másik iskolában, akár külföldön, avagy később, a választott szakmájában. A tanterv meghatározhatja, hogy mi az a számon kérhető tudáshalmaz, amellyel egy adott iskolát végzett hallgatónak rendelkeznie kell.

Mindezekből az is egyértelmű lehet, hogy egy, akár egy teljes állami iskolarendszert összehangoló oktatáspolitika célja egy világos tanmenet meghatározása kell hogy legyen, azaz, hogy olyan követelményrendszert állítson a pedagógusok és a diákok elé, amely aztán az adott iskola falain kívül is érvényes. A tanterv tehát meg kell, hogy határozza egy adott iskolatípus, -fokozat, intézmény céljaival és a tanulók fejlődésével összhangban álló tananyagok, tantárgyak sokaságát, az oktatás-tanulás időkereteit, szakaszokra (többnyire évfolyamokra) bontott fő témáit, az egyes szakaszok végén pedig a tanulók tudásának értékelését megalapozó teljesítmények legfontosabb jellemzőit. De a tanterv egy puszta listánál sokkalta több, esetenként útmutatásokat, ajánlásokat nyújt az oktatás eszközeire, módszereire, szervezeti kereteire is.[1]

Minderre nem csak a mai kor gyermekeinek és pedagógusainak van szüksége, évszázadok kellettek ahhoz, hogy a modern világ oktatásszervezésének részeként írott, akár nemzeti vagy helyi, intézményi szintű tantervek jöjjenek létre. Az emberiség történetében ugyanis nagyon sokáig a tanterv pusztán szóbeszéd tárgya, noha a közösségi hagyomány szerves része volt. A legalapvetőbb „emberi tevékenységek”, például az élelemszerzés, -készítés, az egyéb háztartási feladatok, később pedig a vallásgyakorlás és a háborúskodás mind-mind olyan kollektív tudásanyagot termeltek, amelyeket az adott, akár mikroközösségek, családok, törzsek, falvak és nemzetek nyilvánvalóan átadtak a fiatalabb generációk tagjainak.

Hasonlóképp nemzedékek vitték tovább azokat az ismereteket és képességeket, amelyek az egyes szakmákhoz szükségeltettek. A professziók gyakorlói tanmenetszerűen adták át tudásukat „követőiknek”, a részfeladatokban remekelő tanoncok vizsgáztak mestereik előtt, mielőtt maguk is munkához láthattak, ismerniük kellett eszközeiket, a különböző technikákat, és ennek a tudáshalmaznak a birtokában „juthattak előbbre”, akár a mesteri fokozatig. A természetes tantervek jellemzőit tehát úgy lehet összefoglalni: nemzedékről nemzedékre öröklődtek, az élethez és a munkához szükséges ismeretek és képességek gyűjteményei voltak, és az évszázadok során a tudományos-technikai fejlődéssel párhuzamosan gazdagodtak.

Az alapvető életviteli készségeken, a funkciós tudáson túl azonban, már az írásbeliséget megelőzve megjelent az elméleti, tudományos ismereteket adó iskola (elég csak az ókori görög agorára gondolni), amely sebesen fejlődött, intézményesült, és az egyháztörténet alakulásával párhuzamosan terjedt el a különböző társadalmi szinteken. A polgárosodás idején − az előző korszakokhoz képest − egyre több társadalmi csoport igényévé vált a színvonalas iskoláztatás, az oktatás világiasodott és tömeges méretet öltött. A könyvnyomtatás feltalálása révén a tudás minden olvasni tudó számára elérhetővé vált. A reformáció kialakulása, erősödése és irányzatai az anyanyelvi oktatást is zászlajukra tűzték. Mindez összességében végül azt eredményezte, hogy a tanterveket leírták, kinyomtatták, az átadható és átadandó, azaz elvárt tudás meghatározása pedig egyre magasabb szintre került, sok helyen centralizálták.