A kooperatív tanulásról

Mi is a tanítás lényege?

Ezek valódi kérdések, valódiak az aggályok is. – Nézzük, mi is a tanítás lényege! Semmi más, mint hogy a tanítványainknak olthatatlan igénye legyen a tanulásra. Csakhogy ilyen tanulási vágy felébresztésére, akár ébrentartására mi, tanárok kevesen vagyunk képesek. Próbáljuk felidézni, hogy hosszú diákéveink alatt ki volt az a tanár, aki a saját tárgya iránt „mindörökre” felkeltette az érdeklődésünket! Vekerdy szavával „magnetizált” bennünket.
Első gimnáziumi évünk első magyaróráján belépett az osztályba, hóna alatt mindkét oldalon könyvek sokaságával Baránszky Jób László,  és – mintha ez magától értetődő lenne – verseket kezdett olvasni nekünk, majd megkérdezte, melyiket hallottuk szívesen, ki melyik versből tanulna meg néhány sort. – Kooperatív módszereket sose használt, de az a mintegy hatszáz óra, amelyet a négy gimnáziumi év alatt vele töltöttünk, természetessé tette, hogy amit mond, amit fontosnak tart, az nekünk is fontos. Ha például megemlítette, hogy most jelentek meg az olcsó könyvtár sorozatban (darabja 2 forint volt) Leacock humoreszkjei, akkor megszerveztük, hogy a nagyszünetben ketten átmászunk a kerítésen (tanítás közben tilos volt elhagyni az épületet), és megveszünk belőle annyi példányt, ahánynak az árát össze tudjuk adni – hogy a humoreszkeket már a következő – mondjuk fizika vagy földrajz órán – olvashassuk a pad alatt. A négy gimnáziumi év alatt tanult, számomra új és még újabb versek sorai ma is hozzám tartoznak. – Nemrég egyik reggel, egy nehezebb nap előtt ezek a sorok jutottak eszembe: „…tudom világ a dolgaid/s elrendezem a dolgomat/bátran, ahogy kell s ahogy neked kell világ/ti ezt már úgysem értitek, nefelejcsek és imolák ” Talán nem pontosan idéztem Juhász Ferenc Virágok hatalma című kötetének néhány sorát, de lényeg, hogy az idézett mű Baránszky tanár úr által közvetített könyvek egyike volt. Rég nem gondoltam ezekre a sorokra, de aznap reggel, amikor szükségem volt rá, eszembe jutottak. Másképp kezdtem hozzá a naphoz, mint ezek nélkül a sorok nélkül kezdtem volna.

Magnetizálásra kevés tanár képes. Baránszky képes volt. Bizony több, ilyen erős hatású tanárt 12 iskolai évemből nem tudok felidézni. A gyerekek számára viszont létkérdés, hogy beleszeressenek a tanulásba. Alkalmas, bárki által használható módszert kell keresni hozzá. A kooperatív tanulás ilyen lehet.

A kooperatív tanulás segíthet

Miért is? Mert egy társ előtt könnyebb megnyilvánulni, mint a tanító/tanár előtt, mert egy 20–24 fős osztályban (négyes csoportokban) egyszerre 5–6 diák nyilvánulhat meg, 45 perc alatt mind a 24. Mert a csoportok tagjai felelősek egymásért, a csoport akkor van „készen”, ha az adott feladatot mindenki (!) érti, a tudnivalókat tudja. Mert a gyerekek nem egymás háta közepét látják (mint a frontális órákon), hanem szemtől szembe néznek egymásra, több metakommunikatív jelzést tudnak észrevenni, befogadni, így nagyobb az esély arra, hogy intenzívebb kapcsolatba kerüljenek egymással. Nehéz úgy összeállítani a csoportokat, hogy a tagjaik szívesen dolgozzanak együtt? Nem könnyű, de lehetséges. (Erre később visszatérünk.)

Hogyan kezdjünk hozzá?

Lassan. Legyünk tapintatosak magunkhoz. Mindig csak annyi új mozzanatot vezessünk be, amennyit viszonylag könnyen át tudunk tekinteni. Nyerjük meg a gyerekeket, hogy szívesen dolgozzanak csoportban. (Ez általában könnyű feladat. Hogyan lehet jól csinálni, ezt később meglátjuk.) Nyugtassuk meg magunkat, hogy most nem az időt tékozoljuk el például a csoportok megszervezésére, vagy valamennyi csoport beszámolójának a meghallgatására, hanem éppen most tanítunk igazán. A szakirodalomban  bizonyítékokat találunk arra, hogy a legjobbak is többet, mélyebben tanulnak így.

Próbáljuk elfogadni azt a helyzetet, hogy nem mi beszélünk, hanem a tanítványaink egymással. (Ha ez nekünk nagyon nehezen megy, akkor fontos elgondolkodnunk azon, miért is van szükségünk arra, hogy folyton ránk figyeljenek? Miért is nem elég nekünk, ha a tanulásra figyelnek? Sokat segít, ha egy tantestületben egyszerre többen kezdik alkalmazni a kooperatív módszereket; a tanítók/tanárok így egymás segítői, mentorai lehetnek. Közben magában a tantestületben is erősödik, finomodik, az együttműködés.)

Mivel kezdjük?

Amivel Aronsonék  a hatvanas években. Ekkor született meg az Egyesült Államok szövetségi kormányában az a szándék, hogy megpróbálják áthidalni a fehér és a fekete polgárok közti szakadékot, és ezt először az iskolákban kezdték. A liberális Kennedy-kormány elérte – bár az oktatásügy az egyes államok hatáskörébe tartozott, és tartozik ma is –, hogy a Kongresszus szövetségi törvényként szavazza meg az integrációt, és erőszakkal , rendőri felügyelettel, autóbuszokkal szállíttatta a fehérek iskoláiba a fekete diákokat és fordítva. Mikor ez megtörtént, azt várták, ha egymás mellett ülnek a padban, akkor majd érteni, elfogadni is jobban fogják egymást. Azonban a kísérlet a visszájára fordult. Az iskolai versengés csak növelte az előítéletet és az agressziót. (Ne felejtsük el, a feketék őseit rabszolgaként „beszélő szerszámokként” hozták a fehérek az államokba. Az ebből származó előítélet olyan mély, hogy még a rabszolga-felszabadítás után évtizedekkel, az első fekete elnök megválasztása után, bevándorolt, amúgy humánus szemléletű, egyetemi oktató is úgy kommentálta Barack Obama elnökké választását, hogy „képes rá, hogy elnök legyen, de ő nem rabszolgák ivadéka.) 
Miért érdemes erről Magyarországon 2017-ben beszélni? Azért, mert itthon a cigánysággal való együttélés mintha ugyanolyan nehéz társadalmi-emberi feladat lenne, mint a feketék integrálódása az Egyesült Államokban.
Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy semmit nem old meg, ha feketék és fehérek egy iskolai osztályban tanulnak, felkérték Elliot Aronson szociálpszichológust és munkatársait, hogy segítsenek. Aronson – több mint harminc évvel ezelőtt – egy texasi iskola vegyes osztályában – ahová fekete, fehér és spanyol gyerekek jártak – kezdte el alkalmazni a mozaikmódszert.

A cikk teljes egészében elolvasható a Pedagógiai és Módszertani Tanácsadó júniusi számában.