Csíksomlyó üzenete

Sarlós Boldogasszony ünnepétől Pünkösdig

Csíksomlyó már a középkorban Mária-kegyhely volt, erről tanúskodik IV. Jenő pápa 1444-ben kelt búcsúkiváltságot adó levele, amelyben arról esik szó, hogy a településre összesereglettek az emberek. A dokumentum szerint a kegyhely ekkori búcsús ünnepét Sarlós Boldogasszony napján, július 2-án tartották meg, mint ahogy ma is ez a kegytemplom „valódi" templombúcsújának napja. A búcsúról tudósító első értékelhető források azonban csak a 17. század közepéről, a jezsuitáktól származnak, és ezek a források már pünkösdi búcsújárásról tudósítanak. Egy 1649-es jezsuita jelentésben arról esik szó, hogy a székelyek „minden évben pünkösdkor összegyűlnek Szűz Máriának a székely hegyek között lévő kegyhelyén.” A csíki búcsús ünnep tehát épp a 16. századi vallási viszályok idején került át pünkösd szombatjára. Mivel teológiai szempontból semmi sem indokolja, hogy a Mária-búcsút pünkösd szombatján rendezik meg, ezért az eseményt úgynevezett történelmi emlékbúcsúnak kell tekinteni. A 17. század első felében már bizonyíthatóan történelmi emlékbúcsúkat tartottak a kegyhelyen.

Miért éppen Csíksomlyó?

A 15. századból és a 16. század első feléből Csíkszék területéről európai viszonylatban is számottevő jelentőségűnek mondható egyházművészeti alkotások egész sora (például: táblaképek, szárnyasoltárok, faszobrok) maradt fenn. Ez pedig azt jelzi, hogy ebben az időszakban az itteni ferences kegyhely körül intenzív vallásos élet zajlott. Ennek alapján biztosra vehető, hogy a 16. század első felében már tartottak itt búcsúkat, hiszen ez a kor jellemző kegyességi formája volt.

Szinte semmit sem lehet tudni az itteni búcsúkról a ferencesek 16. század végi végzetes meggyengülését követő, és a rend 1620 körüli újratelepedéséig terjedő időszakról. Kutatások szerint azonban még 1600-ban is tartottak itt búcsúkat, tehát akkor, amikor a területen nem szolgált pap. Igaz, a lelkipásztor nélküli, csak helyi kántorok (deákok) irányításával végzett különféle ünnepi liturgikus szertartások a moldvai csángók körében századokon át bevett gyakorlatnak számítottak. Jellemző, hogy 1649-ben egy épp arra járó jezsuitát, aki a pünkösdi búcsún nagy tömeg előtt szónokolt, a nép ott akart tartani, mert „nagy lenne a lelki aratása körükben”.

A legenda és a valóság

A búcsújárás egyik hagyománya az erdélyi katolikusok emlékezetében egy legendás csatával függ össze, amikor is 1567-ben János Zsigmond erdélyi fejedelem (aki római katolikus hitben nevelkedett, majd előbb lutheránus, később református hitre tért, halála előtt pedig unitáriussá vált) Csík, Gyergyó és Kászon katolikus lakosságát erőszakkal akarta volna a Szentháromságot tagadó unitárius hitre téríteni. A legenda szerint 1567 pünkösd szombatján János Zsigmond nagy sereggel érkezett Csíkba, hogy érvényt szerezzen akaratának. A katolikusok István gyergyóalfalvi plébános vezetésével a Szentlélek ünnepének szombatján gyülekeztek Csíksomlyón. A Tolvajos-tetői ütközet alatt az asszonyok, a gyermekek és az öregek a csíksomlyói templomban imádkoztak, kérték Babba Mária (a Szűzanyát ma is így nevezik a csángók) közbenjárását, segítségét. A hagyomány szerint legyőzték a fejedelem seregét, és azóta ennek a diadalnak az emlékére rendezik meg minden évben a pünkösdi búcsút.

Ez a magyarázat azonban egyértelműen legenda, és nem történészek által bizonyított tény. Az 1567-es, a fejedelem és a katolikus székelyek közötti, állítólagos csatának valójában egyetlen írásos nyoma sincs. Az unitáriusok az 1568. január 13-i tordai országgyűlés határozata nyomán gyakorolhatták hitüket, és az unitárius vált a negyedik erdélyi bevett vallássá (recepta religio) a református, a lutheránus és a katolikus mellett. János Zsigmond ugyan már protestáns (református) volt, de csak 1568 végén tért át az unitárius hitre.

Csíksomlyó búcsújoga 1444-ből származik, és feltehetően 1567 előtt is minden évben sort kerítettek rá, igaz, nem pünkösdkor, hanem – mint említettük – július 2-án Sarlós Boldogasszony, a Boldogságos Szűz Mária ünnepén. Az első ilyen említés a búcsú megtartásáról 1727-ből származik, Cserey Farkas írt róla hosszabban először 1780-ban (Geographia Mariana Regni Hungariae), de addig, egyetlen írott dokumentum sem említi a történetet. Ami már csak azért is érdekes, mert János Zsigmond fejedelem, egyben magyar király II. János néven, történelmünk legtoleránsabb uralkodója volt. Műveltségénél – nyolc nyelven beszélt – csak türelme volt nagyobb, órákon át hallgatta a különböző felekezetek hitszónokainak hitvitáit. Nemhogy fegyveres támadást nem indított más vallás ellen, hanem ő maga hirdette ki a világ első vallásszabadság-törvényét, az 1568-as tordai országgyűlés határozatát. Harcolt ugyan a katolikus Habsburg-házi Ferdinánd ellen, de nem a hitért, hanem a királyságért.

A székelyek valóban harcoltak János Zsigmonddal a világtörténelem egyetlen unitárius vallású uralkodójával. Csak nem akkor és ott, valamint nem azért, mint amit a csíksomlyói legenda állít. A Magyarország keleti peremterületein élő székely közösség a magyar köznemességhez hasonló státussal rendelkezett a 16. századig. Kiváltságaikat a létrejövő Erdélyi Fejedelemség kezdte megnyirbálni. Az első ilyen irányú lépéseket II. János magyar király, a későbbi János Zsigmond, Erdély első fejedelme tette meg, amelyek az 1562-es székely felkelésbe torkolltak. A felkelés egyértelműen szociális, politikai indíttatású volt, mindenféle vallási jelleg nélkül, mind a hat történelmi székely székre kiterjedt, nem korlátozódott Csíkra és Gyergyóra. Az ugyancsak székely Dózsa György vezette parasztfelkelés emléke ekkor még elevenen élt a közösségben, hiszen ugyanúgy udvarházak sorát dúlták és égették fel, mint 1514-ben. A lázadás kiváltó oka az volt, hogy az addig adómentes székely lófőkre is adót vetett ki a fejedelem, mint ahogy a közszékelyekre is, akiknek az új állami adó tovább növelte a terheit, hiszen „főnépüknek” amúgy is fizették az adót és a dézsmát egyaránt.

Az eseményekben bizonyos mértékig már megtalálhatók a későbbi kuruc-labanc szembenállás gyökerei is. Izabella királyné 1559-es halála után a trónért folyó harcokban a magyarság egy része az ő fia, a már születésekor királlyá koronázott János Zsigmond, másik része a Habsburg trónkövetelő mellé áll. Balassa Menyhért főúr átpártolása Ferdinándhoz a Partium elszakításával járt (Balassa árulásáról korabeli komédia is született), a visszaszerzéséért indított harcokba a szabad székelyek megtagadták a bevonulást, ami politikai állásfoglalást is jelentett a Habsburg Ferdinánd és János Zsigmond közötti hatalmi versengésben.

A székelyek között ezzel párhuzamosan forrongás kezdődött, az adózásra kényszerített székely lófők ekkor nemzetgyűlésre sereglettek össze Székelyudvarhelyen 1562-ben. Itt határoztak arról, hogy kérvényt intéznek a fejedelemhez jogaik visszaköveteléséért. De menetközben több tízezresre dagadt, és haddá szerveződött a tömeg a közszékelyek csatlakozásával. A székely csapatok végigdúlták a fejedelemséget Segesvárig és Gyulafehérvárig, elvesztett szabadságjogaik visszaszerzése reményében.

A kor szokásos megtorlása – a felkelő vezérek kivégzése – mellett olyan törvényi rendelkezések születtek, amelyek a katonai rendiség helyett ebben a régióban is meghonosították a feudális rendiséget. A szabad székelyek társadalma ugyanolyan lett, mint a magyar királyság más részei – nemesek és jobbágyok társadalma. Mindemellett egy megaláztatást is el kellett szenvedniük: a felkelés leverésének emlékére két várat építtetett a fejedelem Székelyföldön.

Noha az erélyi fejedelmek között nem egyedül János Zsigmond csorbította az ősi székely jogokat, mivel azonban ő volt az első, az ő intézkedései hozták a valóságos rendszerváltást ebben a társadalomban, a közösségi emlékezetben ő maradt meg minden rossz okozójának. Pedig a katolikus Báthoryak sem kímélték a székely előjogokat, főképp Zsigmond. Ezért álltak a havasalföldi vajda, Mihai Viteazul és a Basta tábornok által vezetett Habsburg csapatok oldalára a székelyek, és le is győzték Zsigmond seregét (1599. október 28). A többször lemondó és puccsal visszatérő Zsigmond utódát, a lengyel-magyar király, Báthory István kijelölt örökösét, az épp menekülő Báthory Andrást a székelyek gyilkolták meg, fejét pedig elküldték a román vajdának. Csíkszentdomokos lakóit, a bíboros-fejedelem halálában való közreműködésükért egyházi átokkal és száz évre szóló, péntek–szombati böjttel sújtotta a pápa. A falubeliek még százötven év múlva is tartották a böjtöt, Pásztorbükk, a gyilkosság színhelye vezeklő búcsújáró hellyé vált, a meggyilkolt bíboros fejedelem pedig számos monda hősévé lett.

A székely szabadságjogokért folyó harc végül 1601. december 31-én ért véget, amikor a sokadjára visszatérő Báthory Zsigmond fejedelem 1601. december 31-én kiváltságlevelében visszaadta a korábbi szabadságjogokat. A Habsburg uralom alá kerülve, 1691-ben a Diploma Leopoldinum még elismerte a székelyek adómentességét, de ez sem mentesítette őket az 1754–1769 közötti adóreformok nyomán kivetett önkényes adóktól. Ennek, az erdélyi törvények sorába is beiktatott oklevélnek, van egy érdekes kitétele, amely így szól: „a székelyek a földkerekség legharciasabb népe”.

Egyházi feszültségek

A búcsú eredetének legendája Losteiner Leonárd (1741–1813) ferences rendi történész nevéhez fűződhet. Két nagy történelmi munkát hagyott az utókorra; az egyik 1777-ből származik, és Chronica címen emlegetik; a másik 1786 és 1789 között keletkezett, Propago Vitis… címen. A kéziratokat a csíksomlyói ferences rendházban őrzik. Az elmúlt kétszáz évben sokan dolgoztak belőle, idézték részleteit első- vagy másodkézből; teljes egészében azonban soha nem jelent meg. A somlyói búcsúra vonatkozó pontok legrészletesebb ismertetést Tima Dénes ferences szerzetes írta, munkáját 1907-ben adta ki.

Fotó forrása: csiksomlyoibucsu.hu

A cikk teljes egészében elolvasható a Pedagógiai és Módszertani Tanácsadó júniusi számában.