Vatikán – A világ legrejtelmesebb levéltára

A kutatás engedélyezése

Teljesen új megvilágításba kerülhet XII. Piusz második világháborúban betöltött szerepe, miután Ferenc pápa március elején bejelentette, lehetővé teszik a történészek számára a pápasága alatt született (1939–1958) dokumentumok kutatását. Ugyanakkor az archívum fokozatos megnyitásának tapasztalatai azt mutatják, váratlan, nagy titokra nem derül majd fény, azonban érdekes történelmi összefüggésekre annál inkább.

A Vatikán Titkos Levéltárát megannyi legenda övezi. Különösen Dan Brown A Da Vinci-kód, illetve az Angyalok és démonok című műve sugallta azt, hogy a Szentszék archívuma valamilyen misztikus hely, ahol szupertitkos információkat őriznek. A mű főhőse, Robert Langdon az archívumból tett szert titkos információkra az illuminátus rendről. Az Angyalok és démonok filmadaptációja annyira sikeres lett, hogy a Vatikán 2010-ben újságírók egy csoportjának is betekintést engedett az illuminátusokat érintő dokumentumokba. Bizonyítani akarta ugyanis azt, hogy Dan Brown műve kitaláción alapul.

Az archívum története

A vatikáni archívum rejtelmessége a „titkos” elnevezésre vezethető vissza. A helyes megfogalmazás azonban a „vatikáni apostoli magánarchívum” lenne. A titkos szó arra utal, hogy kezdetben nem nyilvános, hanem a pápák házi magánlevéltáraként (latin secretum) működött. A levéltár felett csak a pápa rendelkezhet, az anyagok kutathatóvá tétele kizárólag az ő döntésének függvénye.

A levéltár a pápa személyes tulajdona volt, vagyis nem a kúria, illetve a Szentszék valamely részlegéhez tartozik. Az archívum egyes részeit valóban titkosnak minősítették, a korlátozásokat azonban folyamatosan oldották, és napjainkban is oldják fel.

Miért vártak évszázadokat az archívum megnyitásával? Miért nem vált hozzáférhetővé mind a mai napig a teljes anyag? A politikai érv az volt, hogy a katolikus egyházzal is megannyi rossz dolog történt a világban, és amennyiben a levéltári anyagokat kutathatóvá teszik, akkor nemcsak olyanok kezébe kerülhet az anyag, akik rokonszenveznek vele, hanem olyanok is megkaparinthatják, akik ellenséges célra kívánják felhasználni. A történelmi érvek azonban az archívum megnyitása mellett szóltak. Elvégre az egyház is ismerni akarja a történelem abszolút igazságát, ez pedig fontosabb annál, mint hogy valaki visszaél a levéltárban olvasottakkal.

A levéltár bizonyos tekintetben egyidős a pápasággal, hiszen már az első egyházfők is megőrizték a fontosabb leveleket, dokumentumokat, igaz, ekkor még tudatos rendszerezésről szó sem volt. Az első konkrét feljegyzés a szentszéki archívum egyfajta elődjéről a IV. század derekától származik, amikor I. Damazusz (pápaságának ideje: 366–384) volt az egyházfő. Pontifikátusa alatt, 381-ben rendezték az I. konstantinápolyi zsinatot.

Az első századok gyűjteményében elsősorban a mártírok szenvedéseiről, a lassan kialakuló egyházszervezetekről, illetve az egyházi vezetés fontosabb intézkedéseiről szóló feljegyzések voltak megtalálhatóak. A kereszténység elterjedésével aztán nőtt az itt őrzött dokumentumok, okmányok száma. Az archívumba kerültek ugyanis a Szentszék követeinek adott utasítások, különféle számadások, illetve a kúriában született ügyiratok.

A Damazusz pápa koráig irt, nagy gonddal őrzött kéziratkincseket – könyveket és okmányokat – a középkor végéig a lateráni épületegyüttesben őrizték, itt és részben a Palatinus-dombon levő Torre cartulariában helyezték letétbe. A 13. században azonban tűzvész pusztította el a kincsek egyes gyűjteményeit. Minden, 8. század előtti kézirat és azoknak a nagy része, amelyeket a 9. és 10. században írtak, elveszett. Ebből a régi korból csak a Codex Amiatinus vagy a Bibbia Amiatina maradt meg, amely a legrégebbi teljes, latin nyelvű Biblia. (A Codex Amiatinust szerzetesek készítették 716-ban ajándékul II. Gergely pápa számára. Jelenleg a firenzei történelmi Biblioteca Laurenzianánál őrzik.)

III. Ince, a levéltár alapítója

Valójában az 1198-ban trónra lépő Ince pápával kezdődött az Apostoli Könyvtár és Archívum története. Ekkortól kezdték rendszerezni a különféle dokumentumokat. Erre azért is szükség volt, mert sok olyan dokumentumnak veszett nyoma, amelyekre időnként szükség lett volna. A gyűjtőmunkát megkönnyítette, hogy a jogi végzettségű III. Ince (1198–1216) a Vatikánba helyezte át a pápai kancelláriát, vele kezdődött a regiszterek sorozata, amely Innocenziana néven vált ismertté, és amely elhúzódik V. Sixtusig, aki a 15 kongregáció és a megfelelő kancelláriák, illetve irattárak megalapításával ezt a sorozatot megszüntette.

Az egyes iratok mellett az archívumban gyűjtötték a kódexek gazdag sorozatait. VIII. Bonifác (1295–1303) alatt az Apostoli Könyvtár korának első könyvtára volt. Összesen 33 kódex-szel rendelkezett, itt sorjáztak Odiersi és Gubbio által díszített kéziratok, illetve számos görög nyelvű könyvet őriztek itt. Azonban1303-ban, az anagni-i támadás idején ismét elpusztult a gyűjtemény. Ma már a vatikáni Apostoli Könyvtárban egyetlen kódex sincs a Bonifaziana-gyüjteményből – írta Sárvári Dezső A Vatikáni Könyvtár című munkájában (Tudományos Gyűjtemény, 1929/7). Az archívumot és a könyvtárat ekkoriban tehát még egy helyen őrizték.

Az archívumi anyag gyors gyarapodása az írnokoknak is köszönhető volt. A pápai kancelláriát a kancellár irányította, alatta – a 13. század óta – a jegyzők álltak, továbbá a különböző ügyosztályok vezetői, munkájukat pedig megannyi írnok segítette. Háromféle írnok létezett. Az úgynevezett abbreviatores, akik az okmányok fogalmazványait készítették, a glossatores, akik ezeket végső formába öntötték, valamint a registratores, akik a kiállított iratokat átvezették a regiszterekbe.

A pápai archívum folyamatos gazdagodása a hívek és a pápaság különleges viszonyára is visszavezethető. A katolikusok megannyi kéréssel fordultak az egyház fejéhez, számos levéllel bombázták, amiket aztán el is helyeztek az archívumban. Feljegyzések szerint IV. Jenő (1431–1447) például igazán nem unatkozott, naponta szembesült kérésekkel, amelyek közül néhány igazán különös volt. A levelek túlnyomó többségében valamit kértek tőle. Akadt olyan, a harcmezőn szolgáló katona, aki azért írt a pápának, hogy engedje meg számára, hogy az általa szabadon választott gyóntató őt és kísérőit a csata előtt feloldozza bűnei alól. Egy másik hordozható oltárt igényelt az egyházfőtől. Egy kegyúr a birtokain lévő templomok részére kért kiváltságokat, búcsúkat. Rendszerint akkor fordultak a pápához segítségért, ha a templom állapota már meglehetősen rossz volt, pusztulásnak indult. Az egyik kérelmező azért esedezett a pápánál, támogassa abban, hogy azok, akik a birtokán lévő templomban gyónnak, némi adománnyal segítsék őt „Istentől nyert javaikból”. De egészen jelentéktelen ügyekben is a pápához fordultak jogorvoslatért.

Ezek a levelek az egyházfőnek ugyan elsősorban bosszúságot jelentettek, a történészek számára azonban valóságos kinccsel értek fel. Igen sok adatot tartalmaztak arra vonatkozóan, milyen körülmények között éltek a középkori magyar családok. Meg lehetett ismerni például azt is, hogyan gondolkozott az akkori nemesség, illetve milyen gondokkal küzdött.

Hányattatott évszázadok

A vatikáni levéltár hányattatott sorsa azonban azzal sem ért véget, hogy Ince pápa a Vatikánba helyezte át a kancellária székhelyét. Az avignoni fogság idején ugyanis az anyag jelentős része a francia városba került. Megbízható forrás nincs arról, mikor szállították vissza a Vatikánba. Leonard Eugene Boyle, A Survey if the Vatican Archives and of its Medieval Holdings című művében azt írja, hogy erre 1431 előtt kerülhetett sor.

A vatikáni dokumentumok száma jelentősen megugrott a könyvnyomtatás 1453-as feltalálása után. A reneszánsz idején pedig mind nagyobb volt az érdeklődés a kéziratok iránt. IV. Sixtus pápa 1475-ben modern értelemben vett könyvtárat hozott létre, a gyűjteményt jobb körülmények közé helyezte, és könyvtárost nevezett ki a humanista Platina személyében. (Ő írta meg az első száz pápa életrajzát.)

Ekkortájt a szentszéki könyvtár volt az egyik legjelentősebb Itáliában, ami 1484-ben mintegy 4000 kötetet számlált. Az archívum különösen felértékelődött 1527-ben, amikor III. Károly Bourbon herceg császári csapatai elfoglalták Rómát, és az ostrom után három napon át fosztogatták az örök várost. Igaz, nem éppen tudásszomjukat kívánták csillapítani a hatalmas mennyiségű dokumentummal, hanem a pergamennel ellátott papírokat lovaiknak adták alomként. Beszámolók szerint ekkor felbecsülhetetlen értékű iratok hevertek az utcákon, a hódítóknak ugyanis fogalmuk sem volt arról, mekkora értékkel van dolguk. Így fordulhatott elő az, hogy a későbbi századokban Európában váratlan helyeken bukkantak fel pápai iratok, például az oxfordi könyvtárban. Akadtak dokumentumok, amelyeket hamar visszaszerzett az egyház, így VI. Sándor pápa (1492–1503) regisztereit, négy évvel a fosztogatás után. Az anyag két részletben került elő, de sok oldala hiányzott.

1548-től egyházjogi szempontból is felértékelődött a könyvtár, mert élére ettől fogva bíborost nevezett ki az egyházfő. Az első bíboros-könyvtáros, Marcello Cervini nagy lelkesedéssel és műgonddal végezte a munkát, új katalógusokat hozott létre, és bizonyos időközönként megnyitotta a kutatók számára. A könyvtár gyarapodását az is segítette, hogy Cervinit II. Marcellként 1555-ben pápává választották, és Szent Péter utódaként is szívén viselte a bibliotéka sorsát. Ugyan csak hetekig állhatott az egyház élén, meghirdette: a cél az, hogy minél több levéltári anyagot gyűjtsenek be. Ekkor kerültek újabb, már elveszettnek hitt anyagok Avignonból Rómába.

A vatikáni anyag ekkor a hányattatások miatt meglehetősen rossz állapotban volt. Ezért 1565 júniusában IV. Piusz pápa azzal bízta meg Marcanonio Amulio bíboros-könyvtárost, hozzon létre valódi archívumot, és másik teremben gyűjtse a régi papírokat. V. Piusz pápa (1566–1572) aztán újabb 158 kötetet hozott Rómába, de továbbra is mintegy 500 maradt Avignonban – írja Ludwig von Pastor, The History of the Popes című munkájában.

Domenico Fontana építész 1587–1589 között V. Sixtus pápa megrendelésére hatalmas, kéthajós termet épített a dokumentumok számára, az úgynevezett Salone Sistinót. A két hajót hét tartóoszlop választja el, amelyeket V. Sixtus pápasága idejének epizódjait ábrázoló freskók díszítenek. Az építkezés után húsz évbe telt, amíg minden a helyére került. Ugyanakkor egy sor könyvet nem katalogizáltak. Komoly gondot jelentett, hogy a könyvtár gondozásával megbízott személyzet tagjai rendszertelenül kaptak fizetést, így ők sem fordítottak kellő időt az állomány rendezgetésére. A könyvtár naponta két vagy három órán át volt nyitva, az ünnepnapokon mindig zárva tartott. Aztán 1591-ben XIV. Gergely pápa úgy határozott: az engedélye nélkül senki sem használhatja az ott rejlő anyagot. A tilalommal azonban nem sokan törődtek, Michel de Montaigne francia esszéíró, filozófus 1581-es feljegyzése szerint az érdeklődők gond nélkül jutottak be a könyvtárba, 1600-ban pedig Gaspar Schott német jezsuita fizikus, matematikus azt írta, hogy a tudósok szabadon ügyködhettek ott, csak a katalógus hiánya miatt dohogtak. A kiemelt státuszú kutatók még könyveket is kölcsönözhettek, Caesar Baronius olasz bíboros például két hónapig tartott magánál egy görög nyelvű kéziratot. Ez a kutatói szabadság azonban nem volt mindig jellemző, attól is függött, éppen ki irányítja a vatikáni adminisztrációt és attól is, ki akar betekintést nyerni az aktákba. Például 1652-ben a holland tudós, Daniel Heinsius rövid idő után hazatért Rómából, mert a külföldiek nem szívesen látott vendégek voltak a könyvtárban. A kéziratokat csak a kiváltságosok kaphatták meg.

A könyvtár és a levéltár szétválasztása

Később azonban tarthatatlanná vált, hogy a könyveket és a levéltári anyagokat egy helyen őrizzék. Más és más gondozást igényeltek. Ráadásul az archívumban egy sor titkosnak minősített kormányzati anyag rejtőzött, és a kúria attól tartott, hogy ezek illetéktelen kezekbe kerülnek, visszaélnek velük. A 16. században VIII. Kelemen pápa (1592–1605) kezdte elválasztani egymástól a könyveket és a levéltári iratokat. Utóbbiakat az Angyalvárban helyezte el. Majd 1593-ban pápai bulla is született arról, hogy az archívumi iratokat a Hadrianus császár síremlékének épült építmény felső szintjén helyezzék el, azt azonban végül sosem bocsátották ki. A tudósok számára kényelmetlen volt az Angyalvárba járni, így az iratok egy része a Vatikánban maradt, és csak a szigorúan titkos, különösen féltett iratok kerültek át az új helyre.

Ugyan 1612-ben V. Pál pápa leállította az archívum átszállítását az Angyalvárba, de önálló intézménynek minősítette a könyvtárat és a levéltárat, vagyis külön személyt bízott meg irányításukkal. Az archívumot ekkor még nem nevezték titkosnak, de ezt tekintik az archívum megalapítása hivatalos dátumának. Az iratoknak továbbra is az Angyalvár és a vatikáni könyvtár adott otthont. Ugyanakkor az intézkedésnek egyértelműen pozitív következményei voltak, mert egy sor irat került a Szentszékhez, olyan ügyek dokumentumai, amelyeket addig a pápai hivataloknál és hatóságoknál kezeltek.

Miért volt fontos a Vatikánnak a kiterjedt archívum?

A cél elsősorban az volt, hogy hatékonyabbá tegyék az adminisztrációt. A könyvtár élén egyébként bíboros állt, az archívumot általában csak prefektus irányította.


A cikk telejs egészében elolvasható a Pedagógiai és Módszertani Tanácsadó áprilisi-májusi számában sorozatként.