A Semmi peremén, fellázadva − Albert Camus és A pestis jelentősége a köznevelésben

Számomra nem kétséges, hogy ezek a viták értelmetlenek. Értelmessé úgy tehetnénk őket, ha az iskolákat, Robespierre és cimborája, Lepeletier de Saint-Fargeau ötleteinek megfelelően, átnevelő-táborokká alakítanánk, erre pedig reményeim szerint nincsen mód. Sokkal fontosabb lenne talán azt kérdezni: mi az, amit nem szeretnénk? Mitől kívánjuk megóvni azokat a diákokat, akikkel van szerencsénk együtt dolgozni? Ha így tesszük fel a kérdést, akkor rálelhetünk egy viszonylagosan kézenfekvő válaszra: rendkívül jó lenne, ha a középiskola tanulói az érettségi előtt és után sem süllyednének bele a nihilizmusba.

A nihilizmus valami, ami csábít, mert egyszerű: a nihilista számára semminek, de különösképpen az életnek nincs értelme.  Macbeth, amikor szorult helyzetbe kerül, így szól:  „Az élet: árny, / Mely jár-kel; egy szegény komédiás, / Ki egy óra hosszant tombol és dühöng, / Azzal lelép, s szava se’ hallatik; / Mese, mit egy bolond beszél, teli / Hangos dagállyal, – ám értelme nincs!” A nihilistának nincs szüksége szorult helyzetre ahhoz, hogy az életet egy bolond által elbeszélt mesének vélje, aminek nincs jelentése: a nihilista azzal a stratégiával közelít az élethez, hogy nem kell az élethez közelítenie, mert az értelmetlen. Az egyetemen egyszer azt mondták többünknek: ne csináljatok semmit, mert az a biztos. Ez a hozzáállás a felsőoktatásban (tragi)komikus, a közoktatásban katasztrofális. A körmönfontabb nihilizmus ugyanakkor a semmi teremtését még üdvözlendő aktivitásnak is képes beállítani, mondván, hogy „a rombolás szenvedélye egyúttal kreatív szenvedély is”. A nihilizmus diktátuma tehát vagy az, hogy ne csináljunk semmit, vagy az, hogy semmit csináljunk. Bár könnyen lehet, hogy a posztmodern gondolkodás bizonyos hívei nem örülnek ennek a belátásnak, nem nehéz arra a következtetésre jutnunk, hogy a nihilizmus, ha megfosztjuk retorikai és filozófiai díszítményeitől, semmi más, mint egy természetes és univerzális emberi hajlam beteljesítése, ami mindannyiunkban jelen van: a stupiditásra való hajlamé.

Hazánkban ráadásul, ahol, Cseh Tamást idézve, a fejekben összekeverednek „féldecik és kormányzatok”, a nihilizmus egy egészen sajátos formájával is találkozhattunk az elmúlt évszázadban. Ha felidézzük a Megáll az idő című film néhány kulcsmondatát („Mindenkinek igaza van. Még a szar is le van szarva.” „Éljenek a hülyék, ne legyen semmi!”), a nihilizmusnak egyfajta kikényszerített formája körvonalazódhat a szemünk előtt. A kényszernihilizmus eredete a hatalom; hatalom márpedig mindig lesz, és addig, amíg a szekértáborok Rőhrig Géza által vizionált felszámolódása nem következik be, sajnos nyugtalanító kérdés marad, miként tudják majd diákjaink az iskolán belül és azon túl elviselni az őrség- és egyéb „váltások” mindennapossá lett katasztrófáit. Úgy tűnik, még mindig ugyanazt kell mondanunk nekik, mint egykor: „nagyon észnél kell lenni ebben az országban”.

Álláspontom szerint édes mindegy, hogy a diákok miben találják meg azt, ami megóvja őket a semmi csábításától. Lesz, aki azonnal gyerekeket szül majd; lesz, aki dolgozni megy, és lesz, aki még nyolc–tíz évig tanul; lesz, aki a vallásban leli meg önmagát, lesz, aki a szomatikus orvoslásban, és lesz, aki az asztrológiában. Van, aki pénzt akar, van, aki szerelmet, és van, aki sört főzne egész nap. A helyzet az, hogy jórészt irreleváns, mit akarnak, ha már akarnak valamit (ugyanis nem hinném, hogy túlontúl sok tizennyolc éves állampolgár akarna rablógyilkossá válni). A kései Wittgenstein gondolatai mentén azt mondhatjuk, egyáltalán nem szerencsés az életformák között értékkülönbségeket keresni; értékkülönbség legfeljebb az életforma és annak hiánya között van. A probléma abban rejlik, hogy sokkal egyszerűbb nem akarni semmit, mert annak, látszólag, nincsenek következményei. A nihilizmus következményei valójában beláthatatlanok. Ugyanaz a nihilizmus döntötte le a World Trade Center tornyait, és ugyanaz a nihilizmus legitimálta emberi lények módszeres megkínzását és megalázását Abu-Ghraibban és Guantanamón. Ugyanaz a nihilizmus tesz totálisan közönyössé bennünket történelmi traumáink iránt, mint amely azok állandó újrajátszását, a „megismétlő emlékezet acting outját” és vérbosszúját követeli: a „halál tobzódását”.  Ugyanaz a nihilizmus vezeti a tanár kezét, amikor a diákot üti, és a diákét, amikor a tanárt.  Vagy, hogy Camus-re hivatkozzunk, ugyanaz a nihilizmus jelentkezik öngyilkosság formájában az abszolút tagadás korában, mint amely a gyilkosság logikáját építi fel az ideológiáéban.

Albert Camus tragikusan rövid életét  annak szentelte, hogy a nihilizmus ellen harcoljon. A harc okait egyik nagy esszéjében, A lázadó emberben így foglalta össze:

Ha nem hiszünk semmiben, ha semminek nincs értelme, minden lehetséges és semmi sem fontos. A gyilkosnak nincs érve, sem ellenérve, lehet, hogy igaza van, lehet, hogy nincs igaza. Szíthatjuk a krematórium tüzét, vagy leprások ápolásának szentelhetjük magunkat. Véletlen vagy szeszély műve a gonoszság és az erény.

A probléma, leegyszerűsítve, a következő. El tudjuk-e magyarázni a gyilkosnak, hogy ne gyilkoljon? El tudjuk-e magyarázni valaki másnak, hogy ne kövessen el öngyilkosságot? A helyzet az, hogy amennyiben arra az álláspontra helyezkedünk, hogy semminek nincs semmi értelme, a válasz: nem. Sőt, ebben az esetben a gyilkosság éppoly logikusnak tűnik, mint az ártatlanok védelme; az öngyilkosság éppoly járható út, mint az odaadó munkálkodás életünk megjobbításáért. Ha semmi nincs a világon, aminek értéke volna, márpedig nagyon úgy tűnik, hogy ez a helyzet, akkor éppen ugyanúgy megölhetek egy arabot a tengerparton, mint kiszabadíthatok egy csecsemőt az égő házból; ahogyan az is mindegy, hogy este lefekszem-e aludni, vagy inkább agyonlövöm magam. A nihilista számára irreleváns, hogy marhákat vagy embereket mészárolnak-e a vágóhídon. Camus nagy kérdése pedig így hangzik: képesek vagyunk-e úgy felmutatni az élet értékét, hogy közben nem hivatkozunk az abszolútumra (ami, úgy tűnik, az utóbbi évszázadban nem elérhető)? Képesek vagyunk-e egy Istentől elhagyott világban, amiről Camus többször leírta, hogy közbotrány, etikát alkotni?

Camus, úgy tűnhet, veszélyes szerző. A tűzzel játszik, a gyilkossággal, az öngyilkossággal. Miért érdemes mégis az ő műveihez fordulnunk irodalom-, filozófia- vagy etikaórán? Először is, Camus regényei, de még filozófiai esszéi is, rendkívül olvasmányosak és érhetőek. Szemben kortársainak jelentős részével, Camus áttetsző nyelven írt: nem kívánta meg azt a saját szavaitól, hogy az olvasó és a kifejezni vágyott tartalom közé akadályként ékelődjenek (Heidegger tudna a hasonló törekvésekről mesélni).  Emellett A pestis izgalmas is: olykor egy orvosi krimire, olykor egy katasztrófafilmre emlékeztet, így azok a diákok is örömmel olvashatják, akik nem Nádas Péteren szocializálódtak. Másodszor: Camus valóban nem árul zsákbamacskát. Szövegei a lehető legközelebb visznek minket a semmihez azért, hogy joggal tudják megtagadni annak fennhatóságát az életünk felett. Camus ugyanúgy bánik annak feltételezésével, hogy az életünknek semmiféle értelme nincs, mint Descartes a szkepticizmussal: ahogyan az utóbbi enged a szkeptikus argumentumok követelésének akkor, amikor mindent kétségbe von, ami nem elemi módon bizonyos, úgy az előbbi is szembenéz annak lehetőségével (sőt, inkább tényével), hogy önmagában véve semminek sincs semmi értelme. A diákok tehát nem érezhetik úgy Camus kapcsán, hogy életidegen módon prédikál, hogy negligálja azokat a tapasztalatokat, amelyek mindnyájunkat képesek elfogni (és néha eluralni): módszere nem az abszurditás érzésének elfojtásában vagy tagadásában áll, hanem az azzal való szembenézésben. Márpedig tapasztalataim szerint az, aki középiskolába jár, mindennél jobban vágyik részünkről a hitelességre.

Felmerülhetnek persze ellenvetések Camus be- vagy visszaemelésével kapcsolatban a középiskolai curriculumba. A leghangzatosabb ezek közül természetesen az, hogy Camus kommunista volt. Egyrészt néha József Attila is. Másrészt annak, aki úgy vélelmezi, hogy Camus híve lett volna a (vulgár)marxi radikalizmusnak és erőszaknak, azt javaslom, tekintse át A lázadó ember című esszét, aminek egésze a kommunista történelem- és forradalomértelmezés ellenében íródott. Camus fiatal korában tagja volt a Kommunista Pártnak, ahonnan szintén fiatal korában kilépett, és megjegyzendő, hogy a sokunk által máig visszasírt Kádár János bűneiről is tudósította a francia közvéleményt.  Életművének egyik lényegi pontja pontosan az, hogy megveti az ideológiákat általában, azok ugyanis a gyilkosság logikáját táplálják vagy írják elő számunkra.

A cikk teljes egészében elolvasható a Pedagógiai és Módszertani Tanácsadó februári számában.