A hit alapja: a feltámadás

Zoroasztrizmus

Az egyik legősibb vallásban, Zarathusztrára (Kr. e. 630–553) visszavezetett perzsa vallásban, a zoroasztrizmusban, a halált nem végleges állapotnak tekintették. Úgy vélték, a földi és a túlsó világ között létezik átjárás, az ősök kapcsolatban állnak az itt maradottakkal. A zoroasztrizmus világképében a frasokeret (végítélet) a kozmikus harc befejeződése, a béke és harmónia, de legfőképpen az egység helyreállása. Az ember majd testében is újra feltámad, és részese lesz egy paradicsomi állapotnak. Mivel a Pokol is megszűnik, nem beszélhetünk örök kárhozatról.

A vallás szerint az ember a testből és öt spirituális elemből áll:
– dzsán (vitalitás),
– ruván (lélek),
– ax (életerő),
– bóy (észlelés),
– fravahr (születés előtti személyiség).

A test halála után a lélek három napon keresztül időzik a halott feje mellett. Ez az az időszak, amikor a családnak el kell végeznie a halotti rituálékat. Itt jelenik meg egy szokatlan temetési gyakorlat. A mazdaizmus ugyanis szentként tisztelte az őselemeket, és a halál, ami a gonosz Angra Mainyu alkotása, nem férhetett össze a szent és életadó földdel. Éppen ezért a hozzátartozóknak az elhunytjukat az úgynevezett Hallgatás Tornyába kellett vinniük. Az elhunyt testét a torony tetejére helyezték, ahol keselyűk marcangolták szét. Az öt spirituális összetevő közül az ax egyenesen a mennybe megy, ő ugyanis a szellemi világ része, mentes a bűntől. A dzsán megszűnik a testtel, a maradék három pedig egyesülve elindul az ítélet elé. A fravahrt nem érinti az ítélet, hiszen ő eredendően Ahura Mazda oldalán szolgál. A többinek azonban próbát kell kiállnia: az ítélkező szellemek mérlegre helyezik tetteit, gondolatait, szavait, majd ezután át kell haladnia a Csinvad-hídon. Ez a jók számára széles, míg a rosszaknak keskeny, é s így ők leesnek róla a kárhozat birodalmába. A végítélettel minden test feltámad, a világ egy nagy síksággá változik, ahol mindenki találkozhat szeretteivel, és a földi gyönyörökhöz hasonló kellemességben él tovább – írja Horváth Márton Világok a túloldalon. A zoroasztrizmus túlvilágképe című munkájában.

Zarathusztra születés után 3000 évvel megjelenik a Szaosjant, a megváltó, aki megsemmisíti a gonosz szellemeket. Ekkor a halottak is feltámadnak. A vallás túlvilágról szóló tana a későbbi monoteista vallásokra is hatással lehetett.

Hellén kultúra

Az antik hellén kultúrában a feltámadásra vonatkozó kifejezést nem arra használták, hogy a lélek a halál után is tovább létezik, és nem is egyfajta lélekvándorlásból indultak ki, hanem a tetszhalottak felélesztésére utaltak vele. Ezt a szót igen ritkán, főként irodalmi művekben alkalmazták, így például Platón Állam című művében is előfordul.

Nem volt azonban egységes vélekedés az antik görög kultúrában a feltámasztásról. Aiszkhülosz az Emeniszek című művében például abból indult ki, hogy a halott test már nem éledhet fel. „Amikor az ember egyszer meghalt, és a por felszívta vérét, már nincs többé feltámadás” – írta.

A sztoikus irányzat szerint a világ periodikusan működik: a tűzből keletkezett, mert a Lógosz hatására előbb levegővé, aztán vízzé, majd földdé sűrűsödik, és bizonyos idő elteltével, egy mindent elpusztító tűzvész útján, a világ vissza is fog térni őselemébe, a tűzbe. Az emberi ész és lélek egyaránt eme isteni Lógosz része, de ugyanúgy halhatatlan is, mint ez. Az emberi lélek a tűzhöz hasonlatos, és a tűz az alapeleme. A halál után, ha valaki erkölcsös életet élt, ez a tűz még egyedileg is létezhet egy ideig; de a világ-periódus végezetekor ez is egyesülni fog a nagy, isteni tűzzel.

A zsidó felfogás

A héber Bibliában, a Tanakhban csak a későbbi írásokban tesznek említést feltámadásról. Sokkal elterjedtebb volt az a nézet, amely szerint mindazokat, akik követik a parancsokat, Isten hosszú élettel jutalmazza, amint erre Mózes első könyvének 25. fejezetében is találhatunk utalást. „Ábrahám életkora, amit megért, százhetvenöt év volt. Akkor elhunyt Ábrahám, meghalt késő vénségében, öregen, betelve az élettel, és elődei mellé került.”

A Királyok 1. könyvében olvashatunk arról, hogy Isten feltámaszt egy fiút. „Történt ezek után, hogy megbetegedett az asszonynak, a ház tulajdonosának a fia, és betegsége olyan súlyossá vált, hogy már nem is lélegzett. Az asszony így szólt Illéshez: Mi bajod van velem, Isten embere? Azért jöttél hozzám, hogy emlékeztess bűnömre, és megöld a fiamat? Ő ezt mondta neki: Add ide a fiadat! És elvette az öléből, felvitte a felső szobába, ahol lakott, és az ágyra fektette. Majd az Úrhoz kiáltott, és ezt mondta: Istenem, Uram! Még bajt is hozol erre az özvegyre, akinek én a vendége vagyok, és megölöd a fiát?! Azután háromszor ráborult a gyermekre, és így kiáltott az Úrhoz: Istenem, Uram! Térjen vissza a lélek ebbe a gyermekbe! Az Úr meghallgatta Illés szavát, a lélek pedig visszatért a gyermekbe, és az föléledt.” A feltámasztás jelenete a Királyok 2. könyvének 4. fejezetében is megtalálható. „…Elizeus bement a házba, ahol a fiú holtan feküdt az ágyán. Bement, bezárta kettőjük mögött az ajtót, és imádkozott az Úrhoz. Majd fellépett az ágyra, odafeküdt a gyermek mellé, és rátette száját a szájára, szemét a szemére, tenyerét a tenyerére. Ahogy így ráhajolt, fölmelegedett a gyermek teste. Azután néhányszor föl-alá járt a házban, majd ismét odalépett, és föléje hajolt. Ekkor a fiú tüsszentett hétszer egymásután, és felnyitotta a szemét.”

A zsidó filozófia nem csak a feltámasztás, a feltámadás fogalmát is ismeri, az erről szóló próféciák azonban csak a Krisztus előtti 8., században jelentek meg, Hóseás próféta könyvének 6. fejezetében. „Jöjjetek, térjünk meg az Úrhoz, mert ő megsebez, de meg is gyógyít, megver, de be is kötöz bennünket. Két nap múltán életre kelt, harmadnapra föltámaszt bennünket, és élünk majd előtte. Ismerjük hát meg, törekedjünk megismerni az Urat! Eljövetele biztos, mint a hajnalhasadás, eljön hozzánk, mint az őszi eső, mint a tavaszi eső, mely megáztatja a földet.”

A zsidó vallás a test és a lélek elválaszthatatlan egységét vallja. Izajás próféta könyvének 26. fejezetében ugyanakkor már konkrétan olvashatunk a feltámadásról. „Életre kelnek hallottaid, föltámadnak a holttestek! Ébredjetek, és ujjongjatok, kik a porban laktok! Mert harmatod a világosság harmata, és a föld visszaadja az árnyakat.” Ebben a részletben azonban csak Izraelről és nem globálisan az emberiség feltámadásáról tesz említést: a héber Bibliában ez azt jelenti, hogy Isten megmenti a választott népet. Csak Dániel könyvében olvashatunk arról, hogy mindenki feltámadhat, nem csak Izrael népe. „Azok közül, akik alusznak a föld porában, sokan felébrednek majd: némelyek örök életre, némelyek gyalázatra és örök utálatra. Az okosok fényleni fognak, mint a fénylő égbolt, és akik sokakat igazságra vezettek, mint a csillagok, mindörökké.”

A rabbinikus tanírás szerint a feltámadás Izrael földjén fog megtörténni. Ez az Izraelen belül és kívül eltemetettekre egyaránt vonatkozik. Ami az Izraelen belül eltemetetteket illeti, a lelkük visszaszáll a testükbe, és ők kikelnek sírjaikból. Ám az Izraelen kívül eltemetettek lelke csupán azt követően száll majd vissza a testükbe, miután a testek elérték Izrael földjét. Vagyis a testet el kell juttatni Izrael földjére.

A „Milyen lesz a feltámadás kora?” című, a zsido.com holnapján olvasható tanulmány így értelmezi a kérdést. „A Talmud azzal kezdi e téma megvitatását, hogy kérdést tesz fel az egyik bölcs egyik állításával kapcsolatban. ’Rabbi Eliezer azt mondta: Az Izrael földjén kívül elhunytak nem fognak feltámadni.’ Rabbi Eliezer a Szentírásból hoz bizonyítékot állítását alátámasztandó. Ámde mi lesz azokkal az igazakkal, akiket a szentföldön kívül temettek el? Azok nem fognak feltámadni? ’Rabbi Iláá erre így felelt: Az ő testük el fog gurulni Izraelbe (Rási: A csontjaik végiggördülnek majd az utakon, amíg el nem érik Izraelt, ahol majd visszatér beléjük az élet).’ Ám a Talmud kifogással él ezzel a válasszal szemben. A csontok görgése egész biztosan fájdalmat okozna az igazaknak. ’Ábáje erre azt válaszolta, hogy alagutak készülnek majd, s a halottak a föld alatt sétálnak majd végig a szentföldig (Rási: És majd felállnak, és végiggyalogolnak az alagutakon keresztül egészen Izrael földjéig, ahol is áttörik a fejük fölötti földréteget és kiemelkednek a föld színe fölé)’.
E vita végére Rabbi Eliezer első állítása, mely szerint az Izrael földjén kívül eltemetettek nem fognak feltámadni, módosul. Az állítás új értelme szerint ezek a halottak csak azt követően támadnak fel, hogy a testük elérte Izrael földjét. És még az igazak is, akik az alagutakon keresztül érik majd el Izrael földjét, a Szentföldön feltámadottnak számítanak majd, mivel lelkük csak azt követően fog visszaszállni testükbe, hogy csontjaik a Szentföldet elérvén, a földet áttörve kibukkannak a szabadba.”

Kik támadhatnak fel? A Misna szerint (a Biblia utáni zsidó irodalom, az úgynevezett szóbeli tan alapja, a Tóra rendelkezéseihez kapcsolódó kérdések és válaszok, valamint az azokból leszűrt vallástörvények gyűjteménye) „Minden zsidónak része van a túlvilági üdvösségben”. Noha Maimonidész felsorolja azokat a csoportokat, akik különféle súlyos bűnök elkövetése miatt elveszítik jogukat a feltámadáshoz, a Midrás Tálpiot magyarázata szerint ez azt jelenti, hogy ezek a csoportok elveszítik a lehetőséget, hogy saját érdemeik alapján részesüljenek az Eljövendő Világból. Ugyanis Isten az ő végtelen kegyelmében afféle „jótékonysági alapot különített el az ilyen érdemtelenek számára”, amelyből merítve aztán ők is csatlakozhatnak a feltámasztandók seregéhez.

A zsidó hit szerint egy léleknek addig kell vissza-visszatérnie a földre, amíg nem teljesíti mind a 613 parancsolatot. A micvák (a Tórában található parancsolatok) a finomítják és emelkedettebbé teszik a lelket. Annak érdekében, hogy a lélek tökéletessé váljon, annyiszor és annyi testben kell visszatérnie, amennyi csak szükséges az összes micva teljesítéséhez.

Feltámadás az iszlámban

A muszlimoknál is létezik feltámadás. Allah szerint „A hitetlenek azt mondják: Az óra soha nem jön el. Mondd: De igen. Az Uramra mondom, aki tudja azt, ami rejtve van, bizony be fog következni. És nem kerüli el az ő figyelmét egy porszemnyi súly sem az egekben, sem a földön. És nincsen ennél sem kisebb, sem nagyobb, ami ne lenne [följegyezve] egy nyilvánvaló könyvben. Megjutalmazza azokat, akik hisznek, és jótetteket cselekszenek. Megbocsátás és nagylelkű gondoskodás lesz az ő osztályrészük. Akik azonban szembeszállnak kinyilatkoztatásunkkal, hogy meghiúsítsák azt, azokat gyötrelmes büntetés várja.” (Korán 34: 3–5). Az iszlám szent könyve szerint kizárólag Allah tudja, mikor jön el az ítélet napja. „Allahnál van az Óra tudása, és Ő bocsátja le a záporesőt, és Ő tudja, mi van az anyaméhekben. És senki sem tudja, hogy mire tesz szert holnap és senki sem tudja, hogy mely földön fog meghalni. Bizony, Allah Mindentudó, mindenről ismerettel bír.” (Korán 31: 34)

Az iszlámban központi helyet foglal el a Végső Nap, amelyen Allah minden ember felett ítéletet mond. A halott hitét halála után Munkar és Nakír angyalok vizsgálják meg. A döntés értelmében a jók a Kertekbe (Dzsanna), a rosszak pedig a Tűzbe (Nár) jutnak. Ezek a fogalmak a Paradicsomnak és a Pokolnak felelnek meg. Az ítélet alapja a Korán szerint kizárólag az egyes ember hite és a cselekedetei, illetve Allah könyörületessége, ebből következően az iszlám elutasítja a megváltás fogalmát is.

Létezik a túlvilág. Az utolsó ítélet előjele az Antikrisztus (daddzsál) és a mahdi fellépése, valamint Jézus visszatérése. Minden élőlény meghal, a hegyek elmozdulnak a helyükről, minden ember feltámad, hogy elvegye jutalmát a mennyországban vagy büntetését a pokolban. Akinek csak egy parányi hite volt, az nem kárhozik el örökre. Az utolsó ítélet fontos eszközei a mérleg, a híd és a Próféta tava – írja Helmuth von Glasenapp az Öt világvallás című művében.

Indiai vallások, lélekvándorlás

Az indiai vallások a lélekvándorlás tanát hirdetik. A hinduizmusnál a lélekvándorlás vagy újraszületés a karma törvényének egyenes következménye. Minden karma csíra nem hozhat termést még ebben az életben, ezért van szükség további életekre, ahol beérik ezek gyümölcse. Az újjászületések folytán a lélek számos megjelenési formán áthalad. A jó karmák magasabb síkon való újraszületéshez, a rossz karmák pedig alacsonyabb síkon való újraszületéshez vezetnek, de nem egy másik dimenzióban, hanem itt ezen a földön. A nagyszámú „pokol” is szervesen hozzátartozik az újjászületés folyamatához, de nem a változhatatlan állapotát jelenti. Amíg a karmák nem merülnek ki, addig az ember nem éri el a végső megszabadulást (móksa). A lélekvándorlás célja a tökéletesedés. Ez készíti fel az embert a végső felismerésre, amely kiszabadítja őt a születések és halálok körforgásából (szanszára) – írja Szvámi Sivánanda: Utak a boldogsághoz című munkájában.

A buddhizmus azt vallja, az ember egymással párhuzamosan vagy egymás után törvényszerűen megjelenő lételemekből álló, szünet nélkül áramló, mindig megújuló folyamat. Ez a folyamat a halállal sem szakad meg, mivel a természeti, szellemi és erkölcsi erők, amelyek együttesen alkotják az egyént, nem érhetnek véget hirtelen és váratlanul, hanem a fizikai test pusztulása után is működnek még, ezzel megteremtik az alapot egy új individuum léte számára, aki majd örököse lesz az elpusztult valamennyi jó és rossz tettének.  

A tökéletességet nehéz elérni egy élet alatt. Az embernek hosszasan kell megtisztítania a szívét, értelmét és cselekedeteit. Jellemét is tökéletessé kell formálnia. Megannyi erényt kell kifejlesztenie, például a könyörületességet, szeretetet, megbocsátást, elfogulatlanságot, tűrőképességet és így tovább. Sok leckét és feladatot kell elsajátítania a világiskolában, amihez sok életre van szükség. A reinkarnáció elve bőséges lehetőséget biztosít arra, hogy valaki megjavuljon, jobbá váljék és fejlődjék. A védánta szerint még a leggonoszabb bűnösnek is van reménye az üdvözülésre.

A kereszténység magja

A keresztény vallásban kulcsszerepet játszik a feltámadás. Természetesen különbséget kell tenni a feltámadás és a feltámasztás között. Az Újszövetség beszámol Lázár (Jn 11,1–44) és Jairus leánya (Mk 5,22köv) vagy a naimi ifjú (Lk 7,11–17) Jézus általi feltámasztásáról. Az elbeszélés szerint ők már meghaltak, mégis egy időre visszatértek az életbe.

Jézus Krisztus feltámadása a keresztények számára azt jelenti, hogy Jézus nemcsak volt, hanem van is. Ő ma is él, „ott ül az Atyának jobbján, és újra eljön dicsőségben ítélni élőket és holtakat.” (Nikaia–konstantinápolyi hitvallás, írásba foglalták legkésőbb i. sz. 381).

Az Újszövetségben több utalást is találhatunk a feltámadásra. Jézus néhány szadduceussal vitázott, akik nem hittek benne. Hogy a feltámadást nevetségessé tegyék, egy abszurd esetet említenek Jézusnak: van egy asszony, akinek hét férje volt, akik egymás testvérei voltak, de egyik a másik után meghalt; a Jézushoz intézett kérdés így hangzott: „ez az asszony kinek a felesége lesz a feltámadáskor?” (Lk 20,33).

Jézus a feltámadás igazságát hangsúlyozta: kifejtette, hogy a halál utáni élet eltér majd a földitől. Megérteti beszédpartnereivel, hogy ennek a világnak a kategóriáit nem lehet alkalmazni a túlvilági valóságokra. Azt mondja ugyanis: „A világ fiai nősülnek és férjhez mennek, akik viszont méltónak ítéltetnek arra, hogy részük legyen az eljövendő világban, valamint a halottak közül való feltámadásra, nem nősülnek majd, és férjhez sem mennek” (Lk 20,34–35). A túlvilágon tehát, a feltámadás után többé nem a halál távlatában élünk, hanem mindent – az emberi kapcsolatokat is – Isten dimenziójában, Isten dicsőségébe átalakult módon élünk meg.

A cikk teljes egészében elolvasható a Pedagógiai és Módszertani Tanácsadó aktuális számában.