A magasztosság hiányában: a filozófiaoktatás melankóliája

Négy éven keresztül abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy filozófiát taníthattam a tanév minden pénteki napján a Csokonai Vitéz Mihály 12 Évfolyamos Gimnázium végzős tanulói számára. Az azóta eltelt másfél évben a munkahét utolsó napja mindig hiányérzetet hagyott bennem, mert bár az ország talán joggal legkiválóbbnak nevezett egyetemén végeztem graduális és doktori tanulmányaimat, a legtöbbet mégis azoktól a diákoktól és kollégáktól tanultam eddigi életem során, akikkel ezeken a pénteki napokon hozott össze a sors. Tartozom nekik és magamnak azzal, hogy összefoglaljam, miért múlhatatlan a pénteki napok hiányérzete.

Az elitizmus korlátai

Különösnek tűnhet az analógia, de a magyarországi filozófiaoktatás bizonyos szempontból pontosan ugyanazokkal a problémákkal küzd, mint a természettudományos tárgyak oktatása. Mindkét esetben az figyelhető meg, hogy számos, nemzetközi szinten is kiváló eredményt ér el középiskolásaink egy töredéke, miközben a többség számára a fizika és a filozófia ugyanolyan homályos és életidegen diszciplínának tűnik. Arról nincs elképzelésem, hogy a természettudományos tárgyak kapcsán mi magyarázza mindezt; úgy sejtem ugyanakkor, hogy a filozófiával már születése óta együtt járt egyfajta elitizmus, amit korábban legalább kiparodizáltak azok, akiknek el kellett szenvedniük a filozófusok felsőbbrendűségi komplexusának következményeit. Ma viszont ez a típusú arisztokratizmus még elutasító válaszra sem lel (különösen nem osztálytermi körülmények között), ugyanis tudomást sem vesznek róla. A filozófiát (a tudományok királynőjét, aki olykor a teológia szolgálólánya volt, máskor pedig a grammatikai hibák kiküszöbölésének eszköze és tárgya egyszerre) rengeteg méltatlan támadás érte a közelmúltban, de számomra kétségtelen, hogy nem ezek a támadások teszik gyanakvóvá a tantárggyal szemben azokat a diákokat, akiknek a közéleti érdeklődése egyébként nem terjed az ilyen típusú botrányok részletes tanulmányozására. A problémát a következő jelenti: nevezzük akár közoktatásnak, akár köznevelésnek, azt, amivel foglalkozunk, egy olyan jelentéssűrítő szóösszetétellel jelöljük, amelynek első tagja a köz. Ez azért lehet így, mert a közoktatás / a köznevelés a köz által van (ugyanis közpénzből finanszírozzák) és a köz érdekében és szolgálatában létezik; a köz pedig jelentősen tágabb kategória, mint az elit (bár mindkettő ugyanolyan homályos fogalom). Ennek megfelelően a filozófia nem csak azoké, akik filozófusokká akarnak válni vagy annak nevezni magukat, ahogyan a matematikát sem azért oktatjuk, hogy mindenkiből matematikus legyen.

Ha tehát eleve úgy definiáljuk a filozófiát, hogy annak alapvetően nincs vonatkozása arra a mindennapi létezésre, amelybe a középiskola diákjai illeszkednek, és csak azoknak szól, akik fel akarják szívüket és elméjüket emelni az autentikusnak beállított létezés magányos csúcsaihoz, akkor egyrészről egy rendkívül kontraproduktív gyakorlatot alapozunk meg (értsd: senki sem fog odafigyelni arra, amit mondunk), másrészről pedig elfeledkeznünk arról, hogy miért szerepel az említett összetételekben a köz szó. Az oktatási folyamat ilyen típusú értelmezése talán bosszantónak tűnhet (Condorcet-t például egyebek mellett ehhez hasonló nézetei miatt üldözték a jakobinusok), de legnagyobb szerencsémre az én középiskolai tanáraim egy jelentős részét ugyanez a meggyőződés vezérelte, amikor még nekem is ugyanolyan türelemmel tanítottak matematikát, vagy magyarázták el sokadszorra a háromnyomásos földművelés lényegét, mint azoknak, akik értették is, hogy miről beszélnek.

A cikk teljes egészében elolvasható a Pedagógiai és Módszertani Tanácsadó című folyóiratban.