A digitális munkarend bevezetése

A ránk zúduló feladatok

Ez a hétfő pénteken kezdődött. Este, negyed tizenegykor jelentette be a miniszterelnök, hogy bezárják az iskolákat. Nem teljesen érte váratlanul a dolog az ország népét. Először is a környező országokban mindenhol bezárták már. Másodszor nagyon nagy nyomás nehezedett a vezetésre, hogy igenis, zárják már be. Magánakciók indultak: szülők tartották egyszerűen otthon a gyereküket. Iskolavezetők írták körbe a családoknak, hogy a beteg gyerek tényleg maradjon otthon, küldték haza a külföldi síelésből érkezett, mégoly egészségesnek tűnő srácokat; kórussá erősödtek a minden oldalról iskolabezárást követelő hangok; a dolog erősen polgáriengedetlenség-szagúvá kezdett válni.

A történet tehát itt kezdődik, de néhány paramétert le kell szögeznünk: a szereplői egy budapesti középiskola tanárai és diákjai. Az ide járó gyerekek a szerény középosztály csemetéi, akiknek azért jórészt rendelkezésére áll tablet, okostelefon, számítógép. (Mindössze négy diák jelezte, hogy neki szüksége van segítségre, őnekik iskolai laptopokat tudunk kölcsönözni. Kedd reggel már jöhettek is érte, jutott nekik.) Fontos ezt leszögezni, mert a továbbiakban csak arról lesz szó, hogyan kezdtük a hirtelen ránk zuhanó feladaton átküzdeni magunkat. Itt és most nem lesz szó arról, hogy mi van azokkal, akiknek mindez az eszközkészlet nem áll a rendelkezésükre. Az egy másik írás lesz, legalább olyan fontos, mint ez, az alább következő. Térjünk vissza az eszközökkel tulajdonképpen egész jól eleresztett iskolához!

Vasárnapi válságstáb

Amint elhangzott a bejelentés, őrült mail-telefon és chatáradat öntötte el a virtuális teret. Természetesen vasárnapra összehívtunk egy rendkívüli stábülést, hogy megbeszéljük, mit tudunk tenni. A szombati nap a diákok és szüleik nyugtatgatásával telt: no para, megoldjuk. Holnap már tudunk konkrétumokat is mondani. Vasárnap délután egy egész tantestület ült körbe az egyik osztályteremben.

Közben több dolog történt egyszerre: az önkormányzat felajánlotta a segítségét. Mindenféle önkéntes felajánlás is terjedni kezdett a közösségi oldalakon: mesefelolvasástól kezdve az ingyenesen hozzáférhető tananyagtartalmakon át a digitális eszközök használatát segítő tanácsadásig. Megható, kedves valamennyi, de ezen, az első napon a magunk tudására támaszkodtunk. Olyan, amilyen, és annyi, amennyi, de legalább a sajátunk, így viszonylag biztonsággal tudjuk alkalmazni.

Az első nap a következőket indítottuk el:
– A kollégák alapvetően a Facebookon összeszedték a diákjaikat, és megállapodtak a heti órarendben. Mindenki tudta, mikor kezdődik a magyar, a töri, a matekóra. Mivel minden tanulócsoportnak van Facebook-csoportja, csoportos videohívás keretében sikerült egy időben egy virtuális térben összegyűlni. Nem feltétlenül maradtak is ott a tanóra időtartamára, de nem is kellett. Valójában a szervezésre, feladatkiosztásra és visszajelzésre használták a chatet. Az egyéni munka valóban egyéni módon, akár offline zajlott.
– A diákok többféle módon kaptak feladatokat. Volt, hogy a tanár egyszerűen felolvasta a választható témákat, amelyeket aztán önállóan kellett kidolgozni és megadott időre elküldeni neki. Vicces volt a témákra licitáló üzeneteket olvasni – mintha egy zsivajgó osztályteremben lenne az ember. De mulatságos volt az is, hogy így is akadt, aki a beadás előtti utolsó pillanatban még egy kis időt kért. Mintha egy dolgozat beszedésekor kapaszkodna valaki a papírjába, hogy hadd írja még kicsit tovább.
– Volt, hogy a kolléga egy ingyenes alkalmazás segítségével készített online tesztet, amelyet aztán együtt értékeltek. Mármint azt, hogy milyen jó, mennyire kézreálló a teszt, nem pedig a diákok kitöltési eredményeit. Azt ugyanis azonnal mutatta az alkalmazás, nem kellett a tanárnak javítania. A matekfeladatok megoldásait egyenként, egyszerű üzenet formájában küldték el a tanárnak, de végül egy összesített feladatbankba kerültek a megoldások. Ott pedig mindenkinek saját bejáratú tárhelye lett, ahol a maga eddig elvégzett feladatait bármikor vissza tudja keresni, de máshoz is tud fordulni segítségért.

Az első nap után a kollégák izgatottan osztották meg egymással az élményeket. Az az igazság, hogy mindenkinek inkább izgalmas, mit kimerítő volt ez a szokatlan munkaforma. Született egy csomó ötlet is, hogy mit kellene még kipróbálni, használni. Készül a filmklub, közös filmnézés és beszélgetés lesz valahogy. Lesz online jóga is élőben, remélhetőleg telefonnal meg lehet oldani. Úgy tűnik, sosem alszik, örökké éber a tanári chatcsoport, mindig van valakinek kérdése, és mindig kap rá valakitől választ is. Mindenki teszi a dolgát, és még azon túl különös figyelemmel fordul a többiek felé. Jó csapat volt ez mindig, de most még jobban összetart.

Új lehetőség

Abban a sosem alvó chatcsoportban késő estére kezdenek megfogalmazódni tanulságok is. Ezekből kerüljön ide egy szemelvény:
– A helyzet mindenkinek új. Ezért mindenekelőtt türelmesnek kell lennünk egymással – és önmagunkkal is. A csetlés-botlások beleférnek tanárnak, diáknak egyaránt. Össze lehet nevetni, nincs baj, majd belejövünk.
– A diákoknak izgalmas, kicsit félelmetes kaland ez az újfajta tanulási helyzet. Másféle viselkedési szabályok szerint működik egy chatcsoport, mint egy osztálytermi közösség. Hogy mire is kell figyelni, mi illik és mi nem, érdemes a legelején tisztázni. Lehet, hogy diákjaink minden nap chatelnek egymással, de az a baráti érintkezés biztosan nem működik iskolai keretekre lefordítva.
– Mindenki, a leglustábbnak tartott diák is kíváncsian veti bele magát az új helyzet adta online oktatásba. Van, akiről most derül ki, hogy ez az igazi élettere. Szívesebben és hatékonyabban dolgozik így, online, mint a napi fizikai találkozások körülményei között. Lehet, hogy van, aki teljesen elvész ebben a helyzetben, utána kellene nyúlni, de arra csekély a rendelkezésre álló eszközkészletünk. Nem mehetünk oda mögé egy jót kiáltani a fülébe. Egy biztos: az online tér újraosztja a lapokat, és ez átírhatja a diákjainkról eddig kialakított képet. Ezt hirtelen az ölünkbe hullott új lehetőségnek tekinthetjük!

Hogy mi lesz holnap, kedden, lassacskán kezd kirajzolódni. De arról fogalmunk sincs, hogy mi lesz a jövő héten, a jövő hónapban. Körülbelül mintha egy természeti katasztrófa, egy bozóttűz, egy cunami szakadt volna ránk. Ha már így alakult, helytállunk. Ahogy Tandori írta:
Azt mondják, mindig
rajtunk is múlik minden.
Rajtam ne múljon.

Ami biztos: olyan intenzív önképzésbe fogtunk, hogy ebből biztosan nyereséggel jövünk ki mi is, a diákjaink is. A veszteségekről pedig csak annyit tudhatunk, hogy biztosan lesznek. Csak kívánni tudjuk, hogy ne életeket veszítsünk. A többi ugyanis – az elmaradt tananyag legfőképpen – pótolható.

Tisztelt Pedagógus Kolléga!
Új cikksorozatot indítunk az iskolai digitális feladatokra és az új munkarendre való átállás segítésére. Jó-gyakorlatokat, ötleteket és gyakorló pedagógusok tapasztalatait osztjuk meg. Sőt, Önöket is erre bíztatjuk! Szeretnénk, ha folyóiratunk szakmai műhelyként működne, és Önök megtisztelnének minket saját ötleteikkel, kérdéseikkel, tapasztalataikkal!

Mindezeket az alábbi oldalon, az űrlap kitöltésével tudják elküldeni:
www.iskolaszolga.hu/Tanácsadás.