Az egyformaságtól a diverzitásig

A konferenciákat – már tapasztalatból mondhatjuk – mindig nagy érdeklődés övezi. A terem megtelik, noha a tanév vége felé különösen erős motiváció szükséges, hogy egy pedagógus feláldozza a szombatját egy tanácskozás kedvéért. Hogy mégis annyian megteszik, ebből is látszik, milyen nagy a szükség a különleges gyerekekkel való pedagógiai munkát támogató metodikák terén. Mivel ezeket az alkalmakat valóban gyakorlatközeli segítségként tudják megélni a résztvevők.

Az atipikus tanulókkal való munkát középpontba állító konferenciákon a gyakorló pedagógusok megoszthatják egymással tapasztalataikat, megismerkedhetnek kollégáik jó-gyakorlataival és egyéb, egyetemeken vagy kutatóintézetekben kifejlesztett, számukra is elérhető, innovatív megoldásokkal. Minden alkalommal gondolatébresztő előadást hallgathatnak Gyarmathy Évától, aki a szaporodó különösségek megértéséhez ad muníciót a pszichológia és neurológia kutatási eredményeit áttekintve.

Az alábbi írás a júniusban elhangzott előadás gondolataira épül.

Mit tud tenni a pedagógus, ha nem akarja ebben a történetben a negatív hős szerepét játszani? Hiszen nem azért lett ő tanító vagy tanár, hogy ártson. Szereti a gyerekeket, szereti a tanítást, hasznos, szép és örömteli időt szeretne velük tölteni. De tudomásul kell vennie, hogy ez nem megy úgy, mint ezelőtt körülbelül ötven évvel.

Érdemes áttekinteni azokat a megoldásokat, amelyeket az iskola az elmúlt évtizedekben alkalmazott az átlagtól való eltérő gyerekek esetében. A homogenitásra törekvő, az egységesség/egyformaság ideáját követő iskolaszervezet nem veszi figyelembe az egyéni eltéréseket. Jól szemlélteti ennek az abszurditását az alábbi karikatúra.

Az állatok iskolájában mindenkinek ugyanazt a feladatot kell végrehajtania: fára mászni. A diákok közt pedig ott van az aranyhal és az elefánt is… Az ilyen abszurd helyzetekre egy megoldást tud ez a rigorózus rendszer: a szegregációt. Vagyis a kívánatostól eltérőket elkülönítve kezeli, így biztosítva mindenki számára a homogenitás fenntartását. A karikatúra példáját segítségül hívva: az aranyhal kap egy akváriumot, és töltse ott a napjait, míg mások rendesen haladhatnak a fáramászással. Soha többé nem találkoznak egymással. Az aranyhal így elfelejtheti, hogy a világon fák is nőnek, a többiek pedig őróla feledkezhetnek meg mindörökre, legfeljebb furcsa vagy viszolyogtató emlékként gondolva néha rá.

Ez a fajta gondolkodás a köznevelésben természetesen nem vezethet máshoz, mint társadalmi szeparációhoz, amely látszólag elszigeteli a problémákat, valójában lefojtja és prolongálja az eltérésekből fakadó problémákat, amelyekről nem tudni, mikor idéznek elő robbanást. Ugyan érzékelhetők a „megoldás” hátrányai, de áttekinthetőnek és egyszerűnek tűnik. Talán ez kívánja a legkevesebb erőfeszítést az oktatás szereplőitől. Az igazsághoz híven meg kell állapítanunk, hogy a legtöbb oktatási intézmény ma is ezt a gyakorlatot követi. Példaként elég csak azt felidéznünk, hány diák lett magántanuló, mert a törvényadta lehetőséggel élve ezt a megoldást találta az általa okozott problémára a magatartási zavaraival mit kezdeni nem tudó iskola.

Ennél korszerűbb és jobb megoldásnak tűnik, ha az iskola nem csak tudomásul veszi, de el is fogadja a másságot. Ha értékként tud megjelenni a heterogenitás. Ebben az esetben nem kirekesztés a sorsa a többségtől eltérőnek, hanem az intézményt alkotó többség, az iskolavezetés, a pedagógus és hatásukra a tanulók is az eltéréseket kreatív megoldásokra inspiráló kihívásként kezeli. Az integrációt preferáló oktatási rendszer arra törekszik, hogy a kirívóan különbözőket hozzásegítse ahhoz, hogy beilleszkedjenek és harmonikusan tudjanak működni a többség által meghatározott keretek között. Ilyen rendszerben van értelme a felzárkóztató programoknak, hiszen pontosan meghatározott, hogy mihez kell felzárkóznia annak, aki a kívánatos szinthez képest nyilván le van maradva. A fenti példával élve az aranyhal különórákat kaphat fáramászásból az integráció jegyében. Nem várják el tőle, hogy ugyanúgy menjen neki, mint a többieknek, de attól még együtt lehet a többiekkel, akik segítenek neki a lehető legjobbat kihozni az adottságaiból. S elismerik, hogy mondjuk olvasásból nem rosszabb senkinél. Esetleg iskolai ünnepélyeken bemutathatja a lubickolási tudományát is, de csak érdekességképpen. Iskoláink közt van néhány, amely tudatosan ezt az utat járja. Tudatosan vállalják az integrációt és gondosan megválogatják, egy-egy tanulócsoportjukban hány és milyen típusú atipikus diákot fogadnak ezzel fenntartva a többséghez való integrálódás lehetőségét. Ugyanis az ilyen tanulócsoportokban valóban létezik a masszív többség, amely reprezentálja, mihez is kell alkalmazkodni, hová lehet beilleszkedni. Rugalmasságot és rutin nélküli megoldásokat, megújulást kíván ez a résztvevőktől, a befogadótól és a beilleszkedni kívánótól egyaránt, cserébe különleges helyezetekkel és tapasztalatokkal ajándékozza meg őket. A pozitív tapasztalatok ellenére folyamatos szakmai vita tárgya, hogy az integráció hasznos-e. Egyes tudományos kutatások azt bizonyítják, mekkora nyereséggel jár az integrált nevelés a későbbi társadalmi együttélés békéjét illetően. Mások pedig arra hívják fel a figyelmet, hogy az elit kinevelésének mekkora akadályát képezheti az integrációból adódó nehézségek leküzdése. Hogy nincs nyugvópont ebben a kérdésben, azt mutatja, hogy iskoláinkban még a felzárkóztató programok sem nyertek igazán nagy tért, pedig a kialakult helyzet megkerülhetetlenné teszi ezek szélesebb körű alkalmazását.